22. rész - Búcsú

Berontottam a szobámba és sírva ütni kezdtem a falat. Sok-sok gondolat átfutott az agyamon. Még most kezdek el élni ebben a világban és máris visszaküld... Értem én, hogy ott meghalhatok, de kinek hiányoznék? Senkinek sem. Az az élet szörnyű volt és már ehhez vagyok szokva. A kötetlenséghez.
Ott ha egy perccel később értem haza, egy hónapig nem mehettem sehova. Pokollá tették az életemet. Nem volt senki, aki mellettem állt volna.
És... most ha felébrednénk Kentinnel és azonnal egymásnak rohannánk kicsit fura lenne. Nem tudom, hogy mit fognak hozzá szólni az igazi szüleim. Azt tudom, hogyha nem fogadják el őt, akkor elköltözöm. Ennyi. Végeztem velük és ha kell a húgomat is magammal viszem. Nem hagyom, hogy őt is elrontsák.
Miután kidühöngtem magam, könnyeimet törölgetve sétáltam le a lépcsőn a konyhaasztalig, majd leültem. Kentin és Grace is ott ült, még mindig.
- Jó... - szipogtam. - Mikor?
- Talán már holnap reggel... - sütötte le a szemeit.
- Rendben - bólogatott Kentin.
- Elbúcsúzhatok Aliciától? - törölgettem az arcom, még mindig.
- Persze, menj csak! - mosolyodott el kedvesen Grace.
Szépen lassan feltipegtem a lépcsőn, egyenesen a szobájáig. Az ajtónál megálltam és ismét elsírtam magam.
Alicia, húgom helyett, húgom volt. Lehet, hogy nem az igazi, de nagyon hozzámnőtt. Nehéz lesz megválnom tőle...
Letöröltem a könnyeimet és vettem egy mélylevegőt, majd bekopogtam.
- Gyere! - hallatszódott a hangja.
Épp az ágyán feküdt és olvasott.
Alicia a korabeliekhez képest sokkal másabb. Jó értelemben. Nem hisztizik, nem csavarog minden nap és nem a számítógép előtt éli le a fél életét. Kivéve ha anime-t néz... Akkor ki sem lehet robbantani a szobájából!
Ő inkább a csendes, olvasós típus. Mindig szótfogad és sosem beszél vissza. Talán azért, mert a szüleit a szeme láttára szúrták le...
Leültem mellé az ágyra és megfogtam a kezét.
- Én és Kentin elutazunk... - kezdtem.
- Uuuu! És hova? - csillant fel a szeme.
- Ohm... Mindegy! Nem érdekes!
- És mikor jöttök haza? - lelkesedett fel.
- Figyelj... Ööööö... Örökre ott leszünk! - húztam félmosolyra a számat, hogy ne tűnjek túl szomorúnak.
- Akkor nem láthatlak soha többé? - borult könnybe a szeme.
Hát igen. Ez volt az a kérdés, ami mindent eldöntött. Látni, hogy elvesztette a szüleit és most pedig számára két fontos embert is elveszít... nem a legszebb látvány.
- Nézd! Tudom, hogy ez most nehéz, de muszáj lesz feldolgoznod! Elég erős vagy hozzá és kibírod! Hidd el, tudom! Aludj minden este Mrs.Piggie-vel és úgy emlékezni fogsz rám! Lélekben mindig itt leszek veled! Nagyon szeretlek! - öleltem meg sírva.
- Én is szeretlek, Clara! - szipogott. - De ugye azért kikísérhetlek majd?
- Persze, kincsem! - mosolyodtam el.
Még egy kicsit lelkiztem Aliciával, aztán visszamentem Kentinékhez. A hangulat feszült volt és szinte tapintani lehetett a szomorúságot. Érződött, hogy utoljára ülünk ennél az asztalnál, együtt.
Csendben néztük egymást. Néha kigördült a szemünkből egy-egy könnycsepp, de mást nem csináltunk. Élveztük az ittlét utolsó pillanatait.
Már besötétedett, amikor felment mindenki a szobájába. A virágos fákra sötétség borult és a környék kihalt. Illett a helyzethez.
Gyorsan megfürödtünk és elmentünk lefeküdni. Kentinnel feküdtünk egymás mellett a sötétben. Csak az utcai lámpák fényei sütöttek be az ablakon. Néha egy-két kutya ugatásba kezdett, majd abbahagyta.
- Nem akarok aludni... - törtem meg a csendet.
- Jó, mert én sem! - fordult felém.
- Talán, ezen az utolsó estén csinálhatnánk mást is...
- Az asszony kívánsága szent... - mondta, majd belenevetett a csókunkba.

Másnap reggel

- Ideje felkelni álomszuszékok! - tört be a szobánkba Grace.

Elég kínos szituáció volt...

Miután kiment gyorsan felkaptam magamra egy piros felsőt, egy fekete nadrágot és a piros Converse cipőmet, majd felkontyoltam a hajamat. Ez idő alatt Kentin is átment a szobájába és felöltözött.

Pont egyszerre léptünk ki a szobáinkból. A földet nézve megfogtam a kezét, majd szomorúan a számba haraptam. Ez az utolsó itteni reggelünk.

Lementünk a konyhába és elfogyasztottuk az utolsó ottani reggelinket.
A terv az, hogy Grace és Alicia kikísér egy erdő végébe, majd ott egy ismerősünk elvisz a kapuhoz, ami átvisz.

- Bocs, a reggeliért... - mondtam, visszafojtott nevetéssel Grace-nek.

Ő csak rám nézett és ettől elnevettünk mindketten magunkat.

Miután végeztünk mindennel, elindultunk.

Amikor elértünk az erdő elejéhez, tudatosult bennem, hogy mi fog következni. Hogy Grace-t, Aliciát, Ambert, Castielt és a többieket soha többé nem láthatom... és ez fáj. Kicsit megkönnyeztem.

Amikor Kentin észrevette kérdőn rám nézett, én pedig csak legyintettem és elmosolyodtam.

Elértünk az erdő végéhez és ott várt minket Deen, az autójával. Aliciától és Grace-től is elbúcsúztam.

- Még látjuk egymást! - bíztattam magam, mosolyogva.

- Hát persze! - mosolygott Grace, majd ő is megtörölgette a szemét.

Az egész út csendesen telt. Deen-nek nem volt semmi érdekes témája, ezért leginkább csak az ablakon néztünk kifelé. Néha elgondolkodtam és törölgettem a szememet, de nem igazán fordult elő ilyesmi, mert Deen semmitmondó szövege elterelte a figyelmemet.

Egyszer csak egy tisztásra értünk, ahol megállt. A terep közepén egy fehér lyuk volt. Mindhárman kiszálltunk és afelé indultunk.

Deen intett egyet és máris a kocsi felé indult. Mi, Kentinnel megfogtuk egymás kezét és beleugrottunk.

Valóság

Hirtelen ott ébredtem ahol pár napja, pár másodpercig jártam. Kentin mellettem felült, ezért én is. Nem sokkal később egy orvos jött be a szobánkba. Mindkettőnket megvizsgált, majd kiment a kórteremből.

A doki a szüleimmel és a húgommal jött vissza. Persze, én nem igazán örültem ennek. Kentinhez viszont nem jött senki. Neki nincsenek szülei.

A "látogatók" kimentek a folyosóra mi pedig felöltöztünk.

Miután ez megtörtént kimentünk hozzájuk és el is indultunk haza. Khmm... vagyis ők el akartak indulni haza.

- Na! Gyere már! - rángatott apa. - Attól még, hogy 16 éves lettél, ugyanúgy ránk hallgatsz!

- Hé! Engedje már el! - szedte le rólam Kentin.

- Ki vagy te, hogy beleavatkozz a lányom és az én dolgomba? - förmedt rá.

- A barátja! - ölelt magához.

- Te? A lányom barátja? Felejtsd el inkább! Na gyere! - húzott magával.

Ezt mind anyám és a húgom is végignézte. Nem tettek ez ellen semmit. Mondjuk ez mindig így volt...

- ELÉG LEGYEN! - kiabáltam rá. - ENGEDJ EL!

Amiért így kiálltam magamért elengedte a kezeimet és odarohantam Kentinhez.

- Ti nyugodtan menjetek haza! Én Kentinhez megyek! Végeztem veletek! - mondtam, majd köptem egyet.

Kentin felkapott és elkezdett velem szaladni, hogy ne lássák merre megyünk. Tudja, hogy csiga lassú vagyok.
Hirtelen ismét megjelent előttünk egy fehér kapu.
- Menj bele! - mondtam.

Így is tett.

Az álombeli giminél kötöttünk ki. Annyira megörültünk neki, hogy Kentin hazáig elfutott velem.

Amikor beléptünk Grace és Alicia sírtak az örömtől. Elmeséltük nekik, hogy mi történt és hogy, hogy jutottunk ide vissza...

- És azóta nagyapáddal itt élünk... - fejeztem be a mesélést.

- Ez igazán szép történet volt nagyi! Elmondod mégegyszer?
- Hogyne, kincsem! - mosolyodtam el.

- Anya! Jöttünk a gyerekekért! - hallatszódott a konyhából.

- Úgy látszik mennetek kell! - vezettem ki őket a lányomhoz.

- Menjetek előre! Nemsokára én is csatlakozom hozzátok! - mondta, a gyerekeknek.

A kicsik kiszaladtak a házból az apjukhoz.

- Köszönöm, hogy itt hagyhattam őket! - ölelt meg.

- Ide bármikor hozhatod a kicsiket! - engedtem el mosolyogva.

- Szeretlek, anya! - puszilt arcon.

- Én is téged, egyetlenem!...

És itt a történet vége!^^ Remélem ez is annyira tetszett nektek, mint a Yuko élete a Sweet Amorisban! Hamarosan kint lesz a The last year első része, ami a Miharus csoportból követő olvasóknak kicsit rossz hír! Mivel ez nem Csábításból Jeles blog lesz, ezért nem fogom ott hirdetni. Remélem megértitek!

Találkozunk a The last year blogon!^^

Cassandra

21. rész - Lehet-e valaki két emberbe szerelmes?

Mindenki minket nézett. Megfogta a kezem és mosolyogva rámnézett. Én csak bólintottam egyet, majd elindultunk a gimi ajtaja felé. Az emberek akár egy folyosó, úgy oszoltak széjjel, hogy elférjünk. A szemeiket és az állaikat a földön keresgélték, mi pedig csak végig sétáltunk közöttük.
Így mentünk fel teljesen a teremig.
- Igen, együtt vagyunk - válaszoltuk mindenkinek.
Amikor beértünk a terembe hirtelen csend lett. Mindenkin végignéztünk és ők is rajtunk, majd mindenkiből kitört a nevetés. Még belőlünk is.
Mindenki gratulált és leginkább Kentinnel voltak elfoglalva. Végülis érthető, hiszen ő az egyetlen, aki miatt ma színesen öltöztem. Aki mellett igazán boldog vagyok. És azért is érthető, mert nekem nem igazán vannak "barátnőim". Aname nem foglalkozik velem, Amber pedig még nem érkezett meg. Egyedül virrasztottam a padomban ülve és mosolyogtam. Nem érdekelt, hogy ki néz hülyének, boldog vagyok.
Az álomvilág szertefoszlott, amikor Castiel belépett a terembe. Ahogy meghallotta, hogy miért is van ez az egész felhajtás, mérges lett és kirontott a teremből. Úgy éreztem, muszáj utána mennem, így hát megtettem. Kentin úgy sem haragszik meg érte, mert tudja, hogy csak is őt szeretem. Nincs veszteni valóm!
Egészen az udvarig rohantam Castiel után, de megálltam az ajtóban. Egy fát kezdett el ütni és rugdosni. Amikor már a keze is vérzett, muszáj volt odamennem.
Ahogy odarohantam megöleltem hátulról.
- Sajnálok mindent, de ezt nem. Ne haragudj, de erre vágytam. Fontos vagy nekem és nem szeretném, ha eltörnéd a kezed vagy a lábad, miattam. Igaz, hogy nem látszik rajtam, de az utálatom mögött bírlak. Nem tudom, hogy te mennyire vagy így, de kérlek hagyd ezt abba! - szorítottam magamhoz.
- És mégis mi értelme lenne abbahagynom? Miért lenne az jó nekem? Nem mindegy, ha eltörök valamimet? Majd felépülök!
- Ne tedd! - kiabáltam a sírás szélén és mégjobban magamhoz szorítottam.
- Figyelj... Tudom, hogy szeretsz! Ne titkold! És csak is az erre való tekintettel abbahagyom!
- De Kentint sokkal jobban... - töröltem le a könnyeimet. - És amúgy sem lehetne már köztünk semmi... Főleg azok miatt amiken átmentünk együtt is és külön is... Én már nem bírnám!
- Megértem és így, hogy tudom, hogy nem csak őt szereted kissé megnyugodtam. Nem tudom miért, de ez jó érzéssel tölt el...
- De kérlek, azok a dolgok, amik itt ennél a fánál, elhangzottak ne jusson a fülébe! Csak ennyit kérek...
- Nem fognak, nyugodj meg. Tudod, hogy ha valamit megígérek az úgy is van! Te tudod a legjobban...
- Köszönöm - mosolyodtam el. - Akkor... Vissza jössz velem?
- Ez a 'velem' szó megfogott, szóval igen! - mosolyodott el ő is.
Amikor beértünk a terembe ismét csend lett. Mindenki minket nézett és talán még levegőt sem vettek. Egyedül Kentin jött oda hozzánk és kezet fogott Castiellel, de miután ezt megtette, ismét nagy zaj töltötte meg a termet. Mindent megbeszéltünk és talán mostmár jóban leszünk. Mi hárman... vagyis négyen. Amberrel együtt, aki épp akkor jött be az ajtón és adott egy pofont.
- Te most komolyan összejöttél Castiellel? Most úgy őszintén? Képes voltál elárulni?
- Nem árult el senki, nyugodj már le! Előbb bizonyosodj már meg róla, mielőtt cselekszel! - védett be Castiel.
- Velem jött össze! Nem tudom, hogy te milyen ribancnak képzeled őt, de nem Castiellel van együtt! Ilyen mélyre még ő sem süllyed! - kiabált rá Kentin.
- Hagyd csak, Kentin... - töröltem le a könnyeimet. - Amber... Azt hittem, te más vagy. Azt hittem, hogy ismersz eléggé. Azt hittem, hogy mi jó csapat vagyunk. Nálunk aludtál, etettelek, Grace megkedvelt, kihúztalak a nyomorból és felállítottalak a padlóról... Hát ezt érdemlem?
Miután ezt végigmondtam, kimentem a teremből. Nem bírtam bent lenni és egy levegőt szívni azzal, aki egy ribancnak tart. Egyszerűen nem ment.
Egyenesen a wc felé tartottam. Ott a mellékhelység előterében a tükör előtt megálltam. Kicsit megmostam az arcom és próbáltam megnyugodni.
Lehet, hogy csak egy hétig voltunk jóban Amberrel, de én olyan szinten megbíztam benne, mint még soha senkiben. Ő volt az, akiben még vakon is megbíztam volna, de ez mind romba dőlt, amikor berontott a terembe. Egyszerűen csak elszállt...
Senki sem jött utánam. Ismernek annyira, hogy tudják, ilyenkor nem vagyok valami jól kezelhető. Ilyenkor még azért is képes vagyok veszekedni, ha valaki köszön...
- Clara... - jelent meg a hátam mögött Amber. - Én... Sajnálom, tényleg!
- Néha gondolkozhatnál előre! Ki a tököm jönne össze már Castiellel? Ahhj, te lány! - fordultam meg.
- Ja és egyáltalán nem gondollak ribancnak, csak még nem ismertelek meg eléggé...
- Első és utolsó volt, rendben?! Na gyere ide! - öleltem meg.
Miután ez mind lezajlott visszamentünk a terembe. Épp becsengetésre léptünk be az ajtón. Mindenki látta, hogy boldogság van, úgyhogy nem kérdezősködtek. Leültünk a helyeinkre.
Az egész óra gyorsan lement. Amberrel végig leveleztünk és alig bírtuk visszatartani a nevetést. Charlotte megvető pillantásokat vetett rám, Lisa pedig szokásához híven rá se hederített Amberre. Mindkettő cserben hagyta már. Charlotte, Dake miatt, Lisának pedig azért kellett Amber társasága, hogy népszerű legyen. A barna hajú lánnyal még anno jóban voltunk, aztán Castiellel miattam szakítottak és többet nem beszéltünk egymással. Az ázsiai pedig olyan volt, mintha ott sem lenne.
Mi négyen együtt mentünk ki szünetre. Olyanok voltunk, mint akik már száz ezer éve oda járnak, ami amúgy furcsa lenne, mert csak négy osztályos a gimi... na mindegy.
Hihetetlen, hogy öt hónap alatt ennyire összeálltunk. Castielt utáltam, Ambert szintén, Kentint pedig nem is ismertem. Erre fel: Kentin hozzánk költözött és most vele járok, Amber a legjobb barátnőm, Castiellel pedig jártam és barátok vagyunk. Aha, igen.
Hogy lehet-e valaki két emberbe szerelmes? A válaszom, igen. Viszont, az egyiket mindig jobban fogja szeretni és jobban előtérbe fogja helyezni, mint a másikat. Azt mondják, ha két embert szeretsz, akkor mindig azt válaszd, akibe először beleszerettél. Velem is így volt, csak először le kellett vonnom a tanulságot a másodikkal.
Mindkettőt szeretem, de Kentint jobban és ez így van jól. Kicsit Twilight szaga van, de én nem fogok azért csókolózni Castiellel, mert megkér rá és hasonlók... Ja, és Bella nem járt Jacobbal (!!!).
Kimentünk az udvarra és leültünk a fák alá, a padra.
Igazából egész nap eluntuk az életünket. Nem tudtunk csinálni semmit, hisz még csak most kezdődik a tavasz. A hó még mindig esik és jéghideg van. Lehetetlenség bármit is csinálni...
Suli után négyesben mentünk haza. Mindenkitől leváltunk egy-egy útszakaszon. Amikor hazaértünk Grace szomorúan fogadott minket. Leültünk mellé a kanapéra és próbáltuk szóra bírni.
- Vissza kell mennetek... - szipogta. - Ha itt maradtok hamarosan mindketten meghaltok az élővilágban!
- Nem, az nem lehet! Sok időnk van, nem ezt mondtad?! - fogtam a fejemet.
- De, de felgyorsult a folyamat, mióta összejöttetek... - törölgette a szemeit.
- Hát ez csodás! Miért nem lesz már akkor vége az egész világnak? - csattantam fel. - Még csak most kaptam meg őt és még csak most lettek igazi barátaim! És pont ilyenkor kell az univerzumnak mozognia? Hát ezt én már nem hiszem el!

Bocs, hogy most csak ennyit írtam, de közbejött az osztálykirándulás, év végi dolgozatok stb.stb. és ennyit tudtam kicsikarni magamból. Remélem azért tetszett így is! A következő rész már hosszabb lesz!^^

20. rész - Üdv újra, drága remény!

Egyedül ültem az ablakban a gondjaimmal. Most csak ők vannak velem. A hó csendesen esett. Minden fehér volt. Amber sem jött még vissza.
A hollók a fán veszekedtek, a gimisek bulizni igyekeztek. A lányok majd' megfagytak a miniruhájukban, a fiúk pedig a pólójukban. Talán jobb is, hogy nem mentem sehova, különben én is ott fagyoskodnék.
Jópáran megláttak az ablakban és mutogatva nevettek rajtam, mert én nem voltam köztük. Ez a mai világ: Mindenért elítélnek. Ez van. Mindenkinek meg kell felelned és mindenkinek azt kell mutatnod, ami számukra a legjobb. Ebbe fáradtam már bele...
Egyszer majd eljutsz arra a pontra, amikor már senkit sem hibáztatsz. Amikor elfogadod a döntéseket, a lépéseket, a búcsúkat, a csalódásokat. Amikor rá kell jönnöd, hogy egyszerűen túl kell lépned azon, ami fáj.
Nálam most jött el ez a pont. Most már semmi sem érdekel. Túl kell lépnem ezen az egészen. Élnem kell!
Nem akarok tíz macskával megöregedni... Főleg, hogy utálom őket. El fogok menni bulizni! Eldöntöttem!
Felhívtam Ambert, de azt mondta, hogy nem engedik el. Egyedül kell mennem.
Miután elkészültem lementem a konyhába, ahol Grace épp újságot olvasott.
- Grace... - kezdtem. - Elmehetek szórakozni? Hisz ez az év utolsó napja...
- Menj csak! - mosolygott úgy, mintha tudna valami olyat, amit én nem.
- Köszönöm! - öleltem meg és már az utcán is voltam.
Amikor kiértem kirázott a hideg, annyira hűvös volt. Az utcák megteltek, mindenki házibuliba, szórakozóhelyre próbált eljutni. Sürgött-forgott az egész város. Mindenki volt valakivel vagy valakikkel, csak én voltam olyan szerencsétlen, hogy nem volt velem senki.
A fiatalok már nem voltak maguknál. Lehettek úgy 14 évesek. De hogy ilyenkor hol van az anyjuk?... Nem értem őket. Én 16 évesen rúgtam be először. Castiel buliján... Khmm. Inkább terelem magamban a témát...
21 óra 54 perc. A tömeg oszolni kezdett, mert mindenki talált magának elfoglaltságot. Én csak az utcán sétálgattam. Volt, akit felhívtak, hogy "hé, nincs itthon anyám csináljunk bulit" és volt, aki a nagytérre sietett. Én a második csoportba tartoztam.
Sosem ünnepeltünk újévet Grace-szel. Jó, kivártuk az éjfélt, örültünk, hogy vége az évnek, aztán alvás. Ennyi volt. Ez az első újévem, amit élvezhetnék valakikkel, jól berúgva, a szerelmemmel, a nagy dombról a csillagokat nézve... Ez mind álom.
22 óra 46 perc. A téren mindenki nyomorgott és egy-egy lampiont szorongatott a kezében, amibe bele írta az új évi fogadalmait és éjfélkor elengedi a magasba. Én is szereztem egy ilyen lampiont és mindent bele írtam ami fontos volt számomra. A fogadalmak:
"Soha többet nem iszok egy hétig."
"Nem hagyom Kentint egyedül, ha részeg."
"Kentin próbálkozásait mostantól lekaksilom."
"Ambert megbecsülöm és megpróbálok a legjobb barátja lenni."
"Castiellel megpróbálok kijönni."
"Aname-val csak sima barátok leszünk."
"Nataniel hülyeségeit figyelmen kívül hagyom. Nem ordítok rá."
"Próbálok jó jegyeket szerezni."
"Bomba nőt csinálok magamból a nyárra."
"Grace-t megbecsülöm, szintén."
"Csak boldogság. Legalábbis megpróbálkozok vele."
Ezeket leírtam egy cetlire és beleraktam a lampionba.
Kicsit sétálgattam, hátha találok valami ismerőst, de vagy senki olyan nincs kint, vagy kerülnek, vagy itt vannak valahol a tömegben.
23 óra 38 perc. Már csak 22 perc van a jövő évig. Semmi esélye, hogy ennyi idő alatt találok valakit, aki ismer és bír is.
Kerestem valami olyan helyet, ami nekem megfelelő és oda beálltam.
23 óra 56 perc. Megszólalt a love me like you do remixe és hirtelen elsírtam magam. Tegnap este is ez szólt. Ez az a zene, ami mindig meg fog siratni, ha nem jövünk össze. Pedig a kedvenc számom volt...
23 óra 59 perc. A tömeg zajong és mindenki meggyújtotta már a lampionját. Még én is, pedig alig láttam valamit a könnyeimtől.
- Clara! - hallatszott egy ismerős hang a hátam mögül.
Hátra fordultam. Kentin volt az. Rohant felém könnyes szemekkel. Még éppen nem sírt, de nem sok kellett hozzá. Oda is ért hozzám.
- Clara... Én... Hazudtam, mert féltem, hogy te ezt nem szeretnéd, mert a barátságunk meg satöbbi... Én szeretlek téged! - mondta, majd megcsókolt.
Az óra éppen akkor ütött 00:00-t. A tömeg ujjongott és felengedte a fogadalmait. Nagy nehezen nekem is sikerült, de nem arra figyeltem.
Mindenki tapsolt és örült az újévnek. Ők annak. Én pedig annak, hogy ilyen jól időzítő, tökéletes érzelmekkel rendelkező ember mostantól az enyém. Soha többé nem engedem el! 
Örültem, hogy azzal léphetek át az újévbe, akit szeretek és viszont szeret. Akivel annyi mindenen mentünk keresztül. Aki képes volt annyira féltékeny lenni, hogy még meg is utált. Aki sosem adta fel és aki mindig ott volt, amikor szükség volt rá. Ő mostantól csak az enyém! Ennél jobb már csak az lenne, ha ez a perc örökké tartana! Akkor aztán minden tökéletes lenne...
Amikor elengedtük egymást nem szóltunk semmit, csak megfogtuk egymás kezét. Tudtuk, hogy mi következik ezután. Nem kérdezgettük egymást bénán, hogy akkor most mi van. Éreztük.
Filmbe illő volt, ahogy utánam jött, de a vallomás azzal volt tökéletes, hogy nem volt az. Örökké emlékezni fogok erre az újévre. Még ha szakítunk majd egyszer, akkor is!
Együtt néztük végig, ahogy a lampionok felszállnak az égbe. Az ég világosabb lett a sok fénytől, de így volt szép az egész.
- Tudod hányszor mondtam már le rólad? - mondtam, az eget nézve.
- Nem - mondta, mosolyogva. - De akkor, hogy hogy mégis szeretsz, még mindig?
- Mindig tettél valami olyat, ami miatt nem volt szívem elengedni. És tudod mit?! Szerintem a sors akarta így!
- Ha ezt a sors akarta, akkor örök hálám neki! - nevetett fel.
- Szeretlek! - néztem a szemeibe.
- Én is téged! - mondta, majd ismét megcsókolt.
- Úgy érzem, hogy nem lesz több depi és szomorúság... - haraptam az ajkamba.
- Remélem is! - mosolyodott el. - És Grace is boldog lesz mostmár... Ő mindig is azt akarta, hogy mi együtt legyünk. Castiel bulija óta csak ezt hallom tőle...
- Hát igen. Ő mindig tudja, hogy mi a jó! - nevettem fel, majd megöleltem.
- Fázol? - kérdezte.
- Ha most azt mondom, hogy igen akkor odaadod a pulcsid? Azért ennyire ne legyél romantikus, jó? Nem bántásból csak na - nevettem fel ismét.
- Akkor egyedül mész haza! - emelte fel a kezeit.
- Dehogy megyek! - ugrottam rá és szerencsére meg is tartott.
- Jó, jössz velem csak szállj le!
- Köteles vagy így hazavinni! Csak ma! Köszönöm, csicskusz - mondtam, majd csettintettem egyet.
- Jólvan! De csak is ma és csak is hazáig! - mondta, majd megfogott rendesen.
- Azért ne nagyon kalandozzon el a kezed! - csúsztattam lejjebb a kezeit, majd el is indultunk haza.
Egész úton hülyültünk és cukiskodtunk, amit amúgy nem bírok, de mivel ő igen, ezért megpróbálok együtt működni.
00 óra 37 perc. Amikor hazaértünk még mindenki fent volt. Alicia a konyhában futkározott, Grace pedig újságot olvasott. Kentin az ajtó előtt lerakott, kicsit megrázta a kezeit, majd ismét felvett és berontott velem a házba.
Mindannyian nevetésben törtünk ki, majd felvitt teljesen a szobámba. Adott egy puszit és már kifelé indult.
- Jó volt ez az este! - ültem fel.
- Próbáltam azzá tenni! - mosolyodott el. - Sikerült?
- Nagyon is! - haraptam az ajkamba.
- Jó éjszakát! - mondta, majd adott egy homlokpuszit és kiment.
Boldogan terültem el az ágyamon.
Talán, a remény nem is annyira hülyeség... Végülis a remény hal meg utoljára és amikor azt hittem meg is halt, akkor éledt fel igazán.
A remény mindig mellettünk van. Ha érezzük, ha nem, így van. Ezért nem vagyunk úgy igazán magányosak. Mert akkor is ott van, ha más nem. Ő egy jóbarát. Ő indított el ma este és meglett az eredménye...

19. rész - Az év utolsó napja

A nap óriási sugarakkal sütött be az ablakomon. Tél van, de nincs hó és valószínűleg, mivel már a tél végéhez közeledünk, nem is lesz. Amber szőke tincsei visszaverték a fényt. Kiszálltam az ágyból és megnéztem az időt...
11 óra 37 perc. Grace-szel megint nem találkoztam, Alicia-t pedig egy hete láttam utoljára.
Amikor kinéztem az ablakon, a fáinkon hollók ültek. Szépen sorban. Fekete tolluk csillogott a fényben és süttették magukat a nappal. Bizony, ők is fáznak. Ilyen a december.
Holnaptól január. Itt a félév. A jegyeim sokat javultak év elejéhez képest ebből következik, hogy mostmár nem fognak kicsapni. Hmm... Azért az évfolyam legrosszabb tanulójától, ez nagy teljesítmény!
Az életem nem tökéletes. Senkié sem az, de nekem mégjobban nem. Mindig kis hibákba ütközöm, mint például, hogy másik gimibe küldtek még anno két-három hónapja és ha az összes könnyet amit kisírtam megtartottam volna például egy kis üvegben, már egy egész tengert fel lehetne vele engedni. Ez vagyok én.
Az életem egy nagy szenvedés, de épp ezért érdekes. Mindig van benne valami változás. Például Amber. Egy héttel ezelőtt még a legnagyobb ellenségem volt, most pedig már nálunk alszik és mindig mellettem áll.
Amikor jóval kisebb voltam mindig meg akartam halni. Az járt a fejemben, hogy hogy és mint tudnék eltünni az élők soraiból. Sokszor próbáltam meg, de vagy mindig rajta kaptak vagy nem sikerült. És ez nem azért volt, mert "elhagyott a szerelmem" és világvége van. Én akkor még szerelmes sem voltam úgy igaziból, annyira gyerek voltam még. A családi háttér miatt tettem, amiket tettem.
Mindig is jelentéktelennek éreztem magam. Még most is.
Sosem voltam megelégedve magammal. Még most sem.
Sohasem tudtam magam elfogadni és sohasem tudtak engem elfogadni. Nem voltak barátaim. Mindig egyedül voltam. A szülinapomat sohasem ünnepeltük.
A húgom, Lora mindent megkapott, amit csak akart... én nem. Ő körülbelül most fog elballagni az iskolából. Nem tudom, hogy mennyire ismerhet engem abból a pár évből amit együtt töltöttünk. Nem tudom, hogy most mit csinálhat. Nem tudom, hogy egyáltalán bejár e hozzám valaki a kórházba... Semmit sem tudok és még egy ideig nem is akarok...
Viszont... nem bántam meg azt, hogy végülis élek. Sok jó dolog történt velem és ha akkor, amikor még igazából éltem, meghaltam volna, akkor ezeket nem élem meg. Szeretem így ezt az éltetet, mivel sok barátom van és megtaláltam az első szerelmem aki el is hagyott, de mindegy. Sokkal izgalmasabb itt, mint a valóságban. Sőt, sokszor fontolgattam, hogy ha vissza is megyek, akkor meghalok ott és visszatérek. És ezt meg is fogom tenni, amikor alkalmam lesz rá...
- Jó reggelt! - jött le Amber is a konyhába, mert ez idő alatt lesétáltam ide.
- Jó reggelt és Boldog AÉUN! - tártam szét a karjaimat.
- Mit boldog? - kérdezte értelmetlenül.
- AZ ÉV UTOLSÓ NAPJÁT! - kiabáltam, majd megöleltem.
- És miért örülsz ennyire? - nevetett fel.
- Hogy miért? - kerekedett el a szemem. - Mert holnaptól érvényesülni fognak az újévi fogadalmaim! És érted, újév meg minden... Egy szóval tök jó lesz!
- Akkor megyünk bulizni? - tárta szét a karját boldogan.
- HÁT PERSZE HOGY! - kiabáltam, majd megöleltem ismét.
- Sosem értettelek titeket... - jött ki a kamrából Grace.
- Ááááááááááááá! - sikítottunk egyszerre.
- Azt hittem nem vagy itthon! - néztem rá nagy szemekkel. - És amúgy csak egy hete ismered Ambert...
- Jó, de hát na! - rágta a szája szélét. - Akkor ma is bulizni készültök menni?
- Újévkor mindenhol buli van szóval igen, szeretnénk elmenni! - bólintgattam a fejem.
- Jó... De utolsó volt, hogy egy hétig buliztok!
- Rendben, rendben! - mondtam, majd leültünk az asztalhoz.
Egy csomót hülyéskedtünk Grace-szel "reggelizés" közben. Elmeséltük az összes élményünket erről az egy hétről. De csak az élményeket. Azt nem, hogy mik történtek egyszer Castiellel, egyszer Natanielékkel egyszer pedig Kentinnel. Örök titok lesz!
Jól éreztük magunkat és szinte ráhangolódtunk a ma estére. Megterveztük, hogy mit fogunk csinálni, amibe persze Grace is beleszólt, mert nem engedhet minket, számunkra veszélyes, helyekre.
Egyszer csak megnyílott az ajtó. A hideg szél, mint a függöny, úgy hullámzott befelé. Kentint hozta a fuvallat. Olyan volt, mint akit a kutya szájából szedtek ki és még csak szépen fogalmaztam...
- Clara! Menj segíts neki! - utasított Grace.
- Miért pont én? Tehetek róla, hogy olyan, mint egy hajléktalan? Nem leszek a csicskája!
- Ennyit megtehetsz!
- Figyelj! Én fogadtam be és ő is megtehetett volna nekem sok dolgot mégse tette! Jöjjön be magától és menjen fel a lépcsőn magától! Na! - álltam fel az asztaltól, majd felmentem a lépcső tetejéig, Amber pedig jött utánam.
Grace egy megvető pillantást vetett rám, majd lehunyta a szemeit.
- Ne haragudj... - mondtam lehajtott fejjel.
- Legalább segítesz? - kérdezte nyugodt hangsúllyal.
- Inkább megcsinálom én... - mormogtam halkan, majd az ajtó felé vettük az irányt Amberrel.
Amber az egyik oldalról, én a másik oldalról fogtam és szépen lassan felvittük a szobájába. Vittünk neki ennivalót is, hogy józanodjon ki tőle és levettük a cipőjét, hogy ne sározzon össze mindent. Ambert Grace kihívta magához, mindenki tudja, hogy miért, és én maradtam benn vele egyedül. Minden ruhája szét volt dobálva, ezért elkezdtem összepakolni.
Siralmasan nézett ki. A haja össze-vissza állt a ruhája pedig, mintha egy hajléktalanról szedte volna le. Így még sohasem láttam. Ez az éjszaka sok volt neki... Sőt, még nekem is. Főleg a látvány...
- Clara... - szólított meg halkan. - Segíts kijózanodni! Este bulizni akarok menni megint!
- Egyél! Sokat! De ne szólj hozzám... - fordítottam el a fejem és tovább pakoltam a ruháit.
- Mi a baj? - ült fel.
- Hagyjuk, jó? Csak józanodj ki! Több dolog ne érdekeljen! - mondtam, nyugodtan.
- De engem ez érdekel! Mindig van velem valami bajod! Most például mi?
- A tegnap este! Tessék, elmondtam! - kiabáltam rá. - Bocs, nem akartam rádkiabálni csak...
- Megértelek, de nem tudom, hogy mi történt... Elmondod?
Ekkor kiesett a kezemből az összes ruha. Nem emlékszik? Ismétlem: NEM EMLÉKSZIK? Akkor minek mondjam el? Miért törjek mégjobban széjjel? Nem, ennek nem lesz jó vége. Tudom jól, de nem tudok ellene tenni semmit.
- Figyelj... Nem akarok mégjobban összetörni! Nem akarom kimondani, hogy mi történt... Ugyanis összetörtem, csak te ezt nem látod. Azt akarom, hogy ne lásd! - mondtam halkan, könnyes szemekkel.
- Clara... Én... - kezdte halkan.
- Mindegy. Csak józanodj ki és menj este bulizni! - válaszoltam nyugodt hangsúllyal.
- Te nem jössz?
- Minek?! - vontam meg a vállamat.
Inkább nem mondott semmit. Elhallgatott, mert tudta, hogy minden szava árt nekem. Igen, mindegyik.
Persze, hogy el akarok menni este bulizni, de semmi kedvem hozzá. Nincs kedvem boldognak tűnni. Most nincs.
Miután összepakoltam az összes ruháját elindultam kifelé.
- Clara...
- Hmmm? - fordultam vissza.
- Köszönöm - mondta mosolyogva, én pedig csak kimentem.
14 óra 52 perc. Amber és Grace még mindig a konyhában beszélgetnek. Lementem hozzájuk.
Amikor odaértem mindketten elhallgattak. Csendben leültem és elkezdtem a fogpiszkálóval játszani. A tekintetüket szinte éreztem magamon. Éreztem, ahogy végigmérnek és látják, hogy valami nincs a helyén. Hát... igazuk van. A helyzetemről még Taylor Swift is írhatna egy zenét annyira le vagyok süllyedve!
Amikor már szinte égetett a tekintetük megtörtem a csendet.
- Mit kell ennyire nézni? - vontam fel a szemöldököm.
- Látszik rajtad, hogy valami baj van! Csak nem mondod el! Még Amber se! - csapott az asztalra Grace.
- Kösz, Amber - mosolyodtam el.
- Nem mész el ma addig bulizni, ameddig nem mondod el, hogy mi a baj! - folytatta Grace.
- Nem is akartam bulizni menni, de akkor jó. Megegyeztünk! - mondtam, majd felmentem az emeletre.
Nem sokkal később Amber is utánam jött. Belekezdtem ismét a Lovely Complex-be. Végülis nem láttam még egymilliószor... áhh dehogyis!
19 óra 21 perc. Megnéztem a Lovely Complex-et, kicsi belepörgetésekkel. Körülbelül ilyenkor kezdtünk el berúgni a bandával. Aha, ja. Most nem fogok. 1. Grace el sem enged. 2. Minek menjek én bulizni?
Néhány perccel ezután a gondolatmenet után, betoppant a szobámba a józan Kentin.
- Mit akarsz? - kérdeztem a laptopomat bújva.
- Azt, hogy öltözz fel, mert ma buli van! - ült le mellém.
- Minek menjek bulizni? Hogy megint az legyen, mint tegnap? Kösz, inkább kihagyom.
- Ma nem rúgunk be csak bulizunk! Jó, ez most tök hülyeség, de anélkül is jól érezzük magunkat, nem?
- Szerintem igen - nézett rám Amber.
- Ez tényleg tök hülyeség! - gondolkodtam el. - De miért hívsz el te, engem? A szöszi nem ért rá vagy mi van?
- Milyen szöszi? - kerekedett el a szeme.
- Akit tegnap lesmároltál! - vágta rá Amber.
- Ohh... Szóval féltékeny vagy? - nézett rám Kentin.
- És ha igen? Mit számít az? - mormogtam halkan.
- Én most akkor kimegyek... - mondta Amber és már bent sem volt.
Eluralkodott rajtunk a csend. Én laptopoztam tovább, ő pedig engem nézett. Egyikünk sem szólalt meg. Úgy nézett, mintha szeretne, ami lehetetlen ennyi idő után...
Szinte perzselt a tekintete. Végigmért, nézegetett. Gondolkodott. Rajta, rajtam és rajtunk. Lecsaptam a laptop tetejét és szemben ültem vele. Néztük egymást. Nem csináltunk semmit. Kicsit könnyes maradt még a szemem az előző miatt és leginkább azt nézte. Remegtem. Féltem attól, hogy most mi fog történni. Ezt ő is észrevette és elmosolyodott. A tekintete a két szemem közt cikázott. A hajamat a fülem mögé tette, engem pedig kirázott a hideg. Ebből látta, hogy tényleg félek és talán lassan még el is sírom magam, mert hajlamos vagyok rá. A jobb kezével a nyakamhoz nyúlt, a ballal a derekamhoz és szépen lassan megcsókolt, amibe bele is remegtem.
Sosem gondoltam, hogy ez meg fog történni. Egy ideje elterveztem, hogy nem a reményre fogok támaszkodni, talán ezért.
Kicsit összezavarodtam, de aztán kitisztult a kép. Megpróbált féltékennyé tenni. Nem tudtam róla, hogy ő is ezt szeretné és ő sem tudta, hogy én is. Neki is most esett le. De mostmár biztonságban érzem magam. Boldog vagyok! Na, ilyet sem lehetett tőlem hallani jó pár hónapja...
Amikor elengedett nem szólt semmit. Én csak mosolyogtam és amikor újra meg akartam csókolni, elhúzta a fejét. Na, ez tényleg összetört belülről.
- Ezt csak azért adtam, mert nem akartam, hogy félj... - sütötte le a szemeit, majd kiment.
Ott hagyott egyedül. A sírás szélén. El sem hiszem, hogy ezt meg tette velem... Nem ilyennek ismertem meg! Egyáltalán nem!

18. rész - Nincs több szerelem!

Miután nagy nehezen sikerült felállnom, odasiettem a többiekhez, akik már a mai napot tervezték. Igen, egy egész hetet átbuliztunk. Holnap pedig ismét részegen várjuk az éjfélt. Igazából sosem voltam részegség párti, de Castiel tett ilyenné, amilyen most vagyok. Tudom, ez nem kifogás, de így van.
Elindult a banda. Mindenki engem követett, mivel most én voltam a "nagy arc". Nem tudom, hogy ez miért olyan nagy dolog. Inkább mindannyiunknak szégyellnünk kéne magunkat, dehát így alakult.
Én, mint a legnormálatlanabb, rohangáltam össze-vissza és bejártunk egy csomó jó helyet. Mindenki jól érezte magát és elkezdték az ivást. Viszont én még nem, mert még ki sem józanodtam.
Mindenki jó hangulatba került. Én ismét Kentin mellé szegődtem és próbált felszedni. Most nem fordítva volt, mert elkezdtem józanodni. De még ma részegen úgyis összejövünk, úgyhogy semmi értelme. Igen, ezt már természetesnek kezelem, mivel mindig ez van. Egy kis alkohol és már is együtt vagyunk. Ezt teszi velünk a bulizás. Pedig egyáltalán nem vagyunk együtt és nem is tervezünk semmit. Legalább is próbáljuk magunkat ezzel éltetni. Mindketten akarunk valamit, de tartjuk magunkat a szingliséghez és a barátságunkhoz. Viszont, ahogy telik az idő, úgy teszek már erre az egész egyességre!
17 óra 43 perc. Mindenki túl van magán. Talán jobban, mint eddig. Még én is, az örök szomorú lány. Még részegen sem tudtam eddig úgy feloldódni, hogy tényleg jól érezzem magam. Most talán sikerült. Ismét tábortűz köré ültünk és a megszokott játékunkat játszottuk. Minden jól működött...
- Clara, felelsz vagy mersz? - kérdezte Aname.
- Felelek!
- Ne már! Mindig felelsz! - kiabált bele Castiel.
- Fáj az neked? - kiabáltam rá.
- Bocs, főnök! Nem szóltam! - nevetett fel.
- Szóval... felelek!
- Te szeretnél valamit Kentintől?
Eddig...
Mindenki elhallgatott és nem akart mondani semmit. Aztán én törtem meg a csendet...
- Miért hozod fel te vagy Nataniel ezt az egészet? Tökéletesen összeilletek! Miért nem vagytok akkor már ti együtt? Miért minket kell mindig hangoztatni? Most hangoztassunk titeket! Össze akartok jönni?
- Mennyire igaza van! - értett egyet velem Castiel.
- Hát ja! - értett egyet velünk Kentin is.
- Igen! Foglalkozzatok magatokkal! Nataniel! Tudom, hogy sosem bírod befogni a szádat, de azért legalább erről befoghatnátok mind a ketten! - állt mellém Amber.
- Jó! Figyeljetek! Én hazamentem! - állt fel Aname, és már el is indult.
- Veled tartok! - ment utána Nataniel is.
Négyen maradtunk. Két fiú és két lány. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Egyszerűen kifordultam magamból... Ilyen még sosem volt!
Csendben ültünk a tűz körül, mint már mondtam, négyen. Unatkoztunk. Senkinek sem volt semmi épeszű ötlete. Csak ültünk és néztük egymást.
Aztán eljutott az agyamig, hogy mit is vágtam mind a két barátom fejéhez. Könnyezni kezdtem, Kentin pedig mellém ült és a fejemet a vállára hajtotta.
- Nyugi! Meg fognak bocsátani! - próbált nyugtatni.
- És ha nem? - néztem rá.
- Akkor hülyék! - vágta rá mosolyogva, én pedig nyugodtan visszahajtottam a fejemet a vállára.
- Muszáj előttem ezt csinálni? - kérdezte Castiel.
- Ne nézd! - védett be Kentin.
- Nem könnyű mivel előttem vagytok!
- Nézz oldalra! - vágta rá Amber.
- Egyébként... Ahhoz képest, hogy Amber mennyire utált és hogy az álbarátnőd volt... Tök jófej! Legalábbis szerintem! - mosolyodtam el.
- Hát igen. Ha valakit bír akkor azzal jófej, de ha valakit utál, akkor azt nagyon tudja utálni! - nevetett fel.
19:24. Miután Castiel is lenyugodott, mert Amber lefoglalta, elindultunk az éjszakába. Mivel már se piánk, se pénzünk nem volt, elkezdtünk kijózanodni és nem volt valami kellemes. Mindenki táncolt a klubban, mi pedig csak ültünk. Egyszer csak Castielnek megszólalt a telefonja.
- Igen? - kérdezte az egyik fülét befogva. - Bocs, anya! Igen, tudom! Most? Nemár! Miért nem hagytok egy kicsit kikapcsolódni? Nem, most nem csajozni vagyok. Kentinnel, Amberrel és Claraval vagyok... Igen, vele is! Nem fogok hazamenni! Ahhj, anya! Jólvan, megyek. Szia!
- Menned kell? - kérdeztem tőle.
- Igen, anyám meglátta a kupit amit hagytam úgyhogy, most muszáj lesz elmennem! További jó szórakozást!
- Neked pedig jó takarítást! - kiabált utána Kentin.
Hárman maradtunk. Vészesen fogy a társaság. És valószínűleg mégjobban fog, mert Kentin épp "csajozni" ment. Amiből egy szó sem igaz, de ráhagytam.
21:47. Már csak ketten vagyunk. Egyre rosszabb az este. Nincs piánk, de unalom az van bőven. Ilyen esténk sem volt még!
- Szerintem én hazamegyek! - mondtam Ambernek.
- Dehogy mész! - állított meg.
- Az egész este el lett cseszve! Jobb lesz tényleg, ha hazamegyek, minthogy itt üljek az unalomban. Sőt, ha akarsz jöhetsz velem is és ott alszol nálunk!
- Hát... jó! - mosolyodott el.
Már majdnem elindultunk kifelé, de megszólalt a love me like you do remixe és Kentin épp egy szöszit smárolt le.
Összeszorult a szívem. Kedvem támadt volna ott összeesni. Lefagytam. A szemem bekönnyezett, de úgy maradtam ahogy pár másodperccel azelőtt.
A kezem ökölbe szorult és a szomorúság átment dühbe. Egyre vörösebb lettem az idegtől. A lábaim készen álltak a futásra, de mégsem mozdultam meg. Nem bírtam, nem mertem és nem is akartam. Ha neki ez kell én nem állok az útjába... csak nyugodtan csinálja. Ez most úgy hangzik, mintha nem is érdekelne. Pedig igenis érdekel...
A legfontosabb ember az éltemben most smárolt le egy szőke ribancot, akit ma biztos meg is fektet és úgy fog távozni, mint aki jól végezte dolgát. Úgy éreztem, hogy nem hagyhatom annyiban, de inkább nem avatkoztam bele. Ezzel is magát minősíti. Azt az érzést erősíti bennem, hogy ő még egyáltalán nem állna készen egy kapcsolatra, mivel agyilag hat éves. És talán ez jobb is így... Így kellett történnie, hisz így van megírva a nagy könyvben. Ezen nem tudunk változtatni...
Ahogy ezek a gondolatok átrepültek az agyamon, egy nagyon kicsit megkönnyebbültem. Vettem egy nagy levegőt és letöröltem a könnyeimet.
- Menjünk! - mondtam nyugodtan, majd el is indultunk.
Egész úton Kentinen kattogott az agyam, így meg sem szólaltam. Minden eszembe jutott, amit együtt csináltunk. Mondjuk... olyan sok mindent nem igazán, mert egy ideig utált és hasonlók... De legalább nem kellett olyan sokat gondolkoznom.
Gondolom ő nem is vette észre, hogy mi elmentünk vagy valami. Csak nyugodtan felmentek ahhoz a rirvához és ki tudja, hogy most mit csinálnak éppen... Hogy mi a rirva? A prostituált szó káromkodáshoz használt formája és a ribanc összevonva.
22:11. Megérkeztünk.
Már mindenki aludt. Halálos csend volt és vak sötét.
- Azt hittem még fent vannak... - mormogtam magamban.
- Nem baj! Gyere menjünk fel! - mondta Amber és már fel is húzott az emeletre.
Felmentünk. Az első dolgom az volt, hogy megpróbáljam elérni Natanielt és Aname-t. Egyikük sem vette fel a telefont. Mindenhol próbáltam nekik írni, de meg sem nézték. Úgy látszik, ma minden szétesik...
Mindig is reménykedtem ebben a "talán" szóban, de most fogom megfogadni, hogy sosem teszem.
Azt hittem, hogy "talán, jobb lesz" és ebben is benne van a kulcsszó. Nem, ez nem jobb.  "Talán, ez jobb is így", hát nem.
Ez a szó jelentette nekem a reményt. Mostantól már nem. Megpróbálok felkelni a padlóról és nem foglalkozni a szerelmi ügyekkel. Mindig a szerelem hozza a sok bajt. Nincs pasi, nincs baj!
Egy kicsit elpityeredtem, de azonnal jobb kedvem lett amikor elkezdett csörögni a telefonom.
- Aname! Szia! - mondtam, boldogan. - Figyelj, én tényleg sajnálom, hogy lekiabáltalak téged is, és Natanielt is! Nem voltam abban a formában, amiben kellett volna és szeretnék bocsánatot kérni tőletek! Mostantól pedig nem kell félnetek az ilyenektől... Nincs több szerelem!
- Nem haragszunk rád, nyugi! - nevetett fel. - De azért csak szeretnél majd egyszer barátot, nem?
- Most egy ideig nem. Rájöttem, hogy jobb nélkülük! És mostmár a talán szót sem használom!
- Ahogy gondolod! És nyugodj meg nem haragszik rád egyikünk sem! Aludj jól! Puszi!
- Puszillak! - mondtam, majd megkönnyebbülten leraktam a telefont.
Ez is megvolt. Remélhetőleg minden a rendes mederben folyik tovább. Persze, holnap hajnalban már újév lesz. Minden meg fog változni. Ahogy én is és mindenki. Már csak a holnapi naptól várhatok valami csodát, hogy Kentin észbe kapjon valamennyire. Ha nem fog, akkor tényleg feladom...

17. rész - Egyedül

Három nappal újév előtt...
- Hol vagyok? - ültem fel nagy nehezen.
- Egyáltalán mi történt? - szólalt meg a hátam mögül Amber.
- A többiek? - néztem körül.
- Biztos valahol a közelben! - mondta, miközben szedegette magáról a fűszálakat.
- Jézusom! Egész éjjel a fűben aludtunk? - tápászkodott fel pár méterre tőlünk Kentin.
- Valami van a hátamban! - ordított Castiel.
- Biztos a görcs! - nevetett fel Nataniel.
- Mi történt? - ült fel Aname is.
Mindnyájan tudatlanul, fejfájással és hátfájással ültünk a fűben. Nem tudtuk, hogy mi történt az éjjel. Nataniel arca tele volt a mi aláírásainkkal, Kentin rúzsfoltokkal, Castiel hányással, Amber bűzlött az alkoholtól, Aname szemceruzával és rúzzsal volt tele firkálva. Rajtam pedig szét volt szakadva a póló és egy gyűrű volt az ujjamon. El sem tudtuk képzelni, hogy mi történhetett... Mindenki elmondta amire emlékezett, de azt nem tudtuk meg, hogy miért lettünk ilyenek vagy mitől. Meg sem bírtunk mozdulni. Az egyetlen ötletünk az volt, hogy iszunk tovább, mert 1. szörnyen fájt a fejünk 2. így nem állíthatunk haza. Castiel felajánlotta, hogy majd náluk rendbe tesszük magunkat, én pedig megbeszéltem a csajokkal, hogy belógunk ruháért hozzánk... Csak hogy senki sem tudott megmoccanni. Ültünk és vártuk a tapsot, hogy milyen hülyék vagyunk. De mindegyikünket csak egy valami foglalkoztatott... Mi történt az éjjel?
Miután mindenki kinyöszörögte magát körülnéztünk, hogy hol vagyunk. A kiserdőben voltunk egy tisztáson, ezért mindenki találgatni kezdte, hogy merre kéne menni, hogy jó helyre lyukadjunk ki. A fiúk északnak, a lányok keletnek akartak menni.
- Észak felé megyünk, mert mindig arra van a jó irány! - okoskodott Castiel.
- Csak hogy ez egy erdő! Tudod, tele fákkal, meg ilyenek... - fogta a fejét Amber.
- Igaz! Hiába mész északnak! Ez egy erdő és az alakjától függ! - magyarázott Aname.
- Itt mindenki ennyire hülye? - nevettem fel kínomban. - Látszik az ösvény amit kitapostunk! És az kelet felé van! Csak én láttam meg?
Miután megmutattam, hogy tényleg arról jöttünk mindenkitől elhangzott az "én is ezt mondtam" mondat. Még attól is, aki északnak akart menni. Hát igen, a büszkeség.
Az ösvény végére értünk. Ki is jutottunk az erdőből. Mivel Castielék háza közelebb volt, ezért először az volt az uticél. Ebben mindenki egyet értett.
Ahogy elértünk a házig Castiel megnézte, hogy a szülei itthon vannak e, de szerencsére nem voltak, ezért be is mentünk. Vagyis a többiek igen, én nem.
- Engedj be! - kiabáltam Castielre.
- Annak ára is van!
- Még jó, hogy nekem csak másik ruha kell! Különben kapnál egy jobb öklöst! - mondtam, karba tett kézzel.
- De kis rendes vagy! - vigyorgott rám. - Akkor várj meg minket kint!
- Nyugi, nem megyek sehova! - kiabáltam utána.
Fél óra múlva végre ki is jöttek. Most jöttem én! A mi házunk volt az uticél. A LÁNYOKNAK. Meg persze, akiket beengedek (!!) és azok még ehetnek is. Muhahahaha!
Amikor megérkeztünk már Grace és Alicia sem volt otthon. Tökéletes. Mindenkit beengedtem a házba, de Castielt kizártam.
- Nem vagy vicces! - kiabált az ajtó mögül.
- Bocs, nem hallom! Várj meg minket kint! - kiabáltam vissza gúnyos hangsúllyal.
A csajokkal választottunk ki másik ruhát, majd lementünk enni a fiúkkal. A fejünk már nem is fájt annyira! Castiel pedig kintről ütötte az ajtót, de én és Amber csak nevettünk rajta. A többiek oda sem figyeltek.
Amikor végeztünk mindenki jól volt. Csak úgyebár Castiel nem, mert kutyát nem hozhatok be a házba.
Ahogy kiléptünk az ajtón Castiel a lábtörlőn ült. Tényleg elmehetne kutyának! Amikor meglátta, hogy kinyílt az ajtó fel is állt, majd mentünk tovább. Nem terveztünk se hazamenni, sem szünetet tartani. Csak az érdekelt, hogy mi történt tegnap. Semmi más!
- Csak, hogy tudd nem voltál vicces! - kötött belém Castiel.
- Szerintem meg igen! Ha te így játszol, akkor én miért ne? - nevettem fel.
- Fordulj fejre! - mondta, majd köpött egyet.
- Én nem kívánok neked rosszat, de levegőt se! - mondtam, majd mentem tovább.
- Ez Deborah miatt van? - kiabált utánam vigyorogva.
- És ha igen? - vágtam vissza. - Amúgy sem itt kell ezt megbeszélni. Ne szúrd el az újévemet! Köszkösz.
- Én nem akarok neked rosszat! - lépett mellém.
- Akkor miért vagy ilyen? - álltam meg. - Miért nem tudsz normálisan viselkedni, mint egy rendes ember? Miért nem tudsz ezzel békén hagyni? Miért emlegeted a múltat? Ez neked jól esik?
Látta, hogy már könnyes egy kicsit a szemem, ezért nem szólt semmit. Nem érzi annak a súlyát, hogy nekem valami egyáltalán fájhat. Ő a kemény Clara-t ismeri, akiről minden lepereg. Viszont én nem ilyen vagyok. Igazából nekem sok minden tud rosszul esni. Még ha valaki kicsit erélyesebben szól már attól is elsírom magam. Az évek során megtörtem. Régen tényleg nem tudott rosszul esni semmi. Mindig visszaszóltam valamit és el van intézve. Mondjuk most is így van, csak most kicsit olyan, mintha egy-egy kést döfnének belém. De ne törődjenek vele! Nyugodtan bántsanak! Csak nem fogom ezt sokáig bírni...
Mindenki elhallgatott egy kicsit. Eluralkodott felettünk a csend. Castiel előre ment, én pedig hátul maradtam Amberrel.
- Te nem Kentint szereted? - kérdezte Amber.
- De, de akkor is fáj. Castiel az első igazi szerelmem volt. Legalább is már a közepén... Neki talán még a szerelme sem voltam, de nekem sokat jelentett ez az egész! Ezért esik annyira rosszul ha ő mond rám valamit... - válaszoltam szipogva.
- Hogy érted, hogy a közepén? - nézett rám értetlenül.
Elmeséltem neki az egész történetet az elejétől, a végéig. Nem szólt bele. Szépen végig hallgatott, akár egy kisgyerek, akinek mesét olvasnak.
- Értem. Hát... eléggé kalandos szerelmetek volt... - mosolyodott el.
- Szinte tökéletes volt. Legalább is számomra az volt... Sosem hagytuk a másikat bántsák. Mindenben együtt voltunk benne. Filmbe illő szerelem volt a miénk. Még a vége is... - meséltem mosolyogva.
- Ha ilyen szépen mesélsz erről az egészről, akkor miért nem adtál neki másik esélyt?
- Nem hozta úgy a sors. Neki utána már egy ribanc voltam. Az én szememben pedig egy paraszt volt. Nem is látszott rajta, hogy újra akarná kezdeni. Ha most akarná újra kezdeni akkor már elég sok idő kellett ahhoz, hogy gondolkozzon. Már késő lenne. És ott van Kentin... Egy szóval esélytelen lett volna újrakezdeni!
- Megértelek. Ha ennyire bunkó volt akkor pedig meg sem érdemelné! - ölelt magához.
- Köszönöm vodka, hogy miattad jóba lettem Amberrel! - ordítottam.
20:02 volt az az időpont, amikor már mindenki jól érezte magát, mert piából bevásároltunk. Ahogy sétáltunk és láttuk a klubbokat, megterveztük, hogy melyikbe fogunk menni este, de előbb felmentünk a hegyre ami amúgy domb ahol tegnap este kezdődött minden és tábortüzet gyújtottunk.
Elvoltunk. Főleg így, hogy Castiel sem szólt be. Biztos elgondolkozott egy kicsit. Aztán elérkezett a közismert játékunk: a felelsz vagy mersz.
Minden jól ment, addig ameddig Castielre nem került a sor.
- Clara! Felelsz vagy mersz? - kérdezte szépen lassan.
- Felelek! - válaszoltam vissza.
- Szerettél engem?
- Én igen. Az más kérdés, hogy te szerettél e engem...
- Huuuuuuuuuh - "mondták" a többiek egy emberként.
- Még jó hogy szerettelek! Hiszen én kezdeményeztem! Te nem akartál velem együtt lenni a drága Kentined miatt, mert akkoriban őt szeretted!
- Jó, ebbe ne menjünk bele! Ki jön bulizni?
- Ééééén! - mondta mindenki egyszerre, kivéve Castielt.
Elindult a csapat. Castiel is velünk jött, mert muszáj volt neki. Nem volt túl messze az első klub. Bezúdultunk a tömegáradattal, majd kerestünk egy számunkra tökéletes helyet.
Egy kis idő után meg is találtuk. Letelepedtünk és még ittunk egy kicsit. Egész végig a gyűrűmet nézegettem. Olyan volt, mintha arany lenne és gyönyörű fehér kövek voltak rajta. Nagyon szép csak nem tudom, hogy került rám... Ez egy rejtély!
Hirtelen Kentin kezén akadt meg a szemem. Rajta is gyűrű volt, gondolom eddig még nem vette észre. Viszont az fekete volt. Mintha egymást viselnénk az ujjunkon! Én vagyok a feketeség, ő meg a csillogás. Még logikája is van! De miért pont vele van közös gyűrűm?
- Kentin! - szóltam neki.
- Igen?
- Milyen gyűrűd van neked? - mutattam meg az enyémet.
- Van gyűrűm? - nézett rám értetlenül.
- OTT VAN! - kiabáltam és mutattam egyszerre. - Mintha egymás személyiségét viselnénk! Ez a logikája, gondolom.
Castiel hallgatott, mintha tudna valamit. Csak nézte ahogy fürkésszük a tegnap esti gondolatokat, de ő nem szólt bele. Kicsit fura volt...
- Castiel, mi van veled? - kérdezte tőle Aname.
- Nem értem, hogy miért nem emlékeztek a tegnap esténk ezen részére...
- Heh? - kerekedett ki a szemem. - Te tudsz valamit?
- Csak rátok emlékszem! - mosolyodott el.
- RÁNK? - kérdeztük egyszerre.
- Clara annyira ki volt ütve, hogy mindenkivel járni akart, aztán amikor nem volt szándékodban összejönni vele be akart nálam próbálkozni, de meggondoltad magad: azt mondtad, hogy szándékodban állna együtt lenni vele és csókolóztatok majd elvileg össze is jöttetek... Majd Clara meglátott egy bódét amire az volt írva, hogy ha a klubban összeházasodtok akkor éjféltől ingyen piálhattok és hát... innen van a gyűrű.
- Jézus... - mondtam, miközben fogtam a fejem.
- Akkor ti házasok vagytok? - kérdezte Aname.
- Csak a tegnapi klubban! Nem igazából! - nyugtatta meg Nataniel.
Gyorsan levettem a kezemet az asztalról és elindultam a pulthoz.
Nem hiszem el, hogy majdnem összejöttem azzal az emberrel, akivel már egy jó ideje akarok és nem emlékeztem rá! ÉS MÉG Ő SE!
A maradék pénzemből felvásároltam körülbelül öt liter piát és visszaindultam az asztalhoz. Mindenki emgörült nekem... vagyis az alkoholnak.
- HÉ! Két liter az enyém! - kiabáltam.
Meg fogtam az én két literemet és kimentem a klubból. Senki sem vette észre. Még Amber sem, aki már úgy ki volt ütve, hogy szinte már majdnem aludt!
Majdnem egész este a városban sétáltam és eközben megittam az aranytartalékomat. Nem tűnt fel senkinek, hogy esetleg nem vagyok köztük. Csak nyugodt szívvel ittak tovább... gondolom én!
Két nappal újév előtt...
Reggeli 5 óra 54 perc. Köztudott, hogy ha egy részeg lány sétál az utcán többen megszólítják és még meg is állnak, hogy "ők majd hazaviszik" őket. Velem is történt pár dolog az éjjel. Egy csapat francia fiú akart autóval hazavinni, de próbáltam nekik elmagyarázni, hogy nem kell, aztán végül elhajtottak. Több huszonéves fiú utánam szólt és mocskos dolgokat kiabáltak. Megtámadott egy csapat mókus amikor az erdő mellett sétáltam, de elfutottam előlük. Egyszer azt hittem, hogy Andy Biersack áll a túl oldalon és amikor megpróbáltam átszaladni, majdnem elütött az autó. És még a piámat is megpróbálták elcsórni... Sok dolog történt szent igaz! De a "barátaim" nem jöttek utánam. Tudom, hogy Amber utánam jött volna, de ő már rég ki volt ütve és világát nem tudta! De a többiek...
10 óra 22 perc volt amikor a részeg kis társaságomat láttam aludni a hegyen ami domb.
Gyorsan felmentem oda és leültem az emberkék közé. Mindenki olyan volt, mint akit agyon vertek. Nem szó szerint.
Kentin nem volt köztük. Kicsit furcsáltam is, de aztán...
- Jó reggelt! - jött oda az emlegetett szamár.
- Csá! - köszöntem vissza.
- Hát te?
- Nem aludtam - legyintettem.
- Akkor még emlékszel mindenre a tegnapból?
- Minden részletre...!
- Jó neked! - nevetett fel. - Én csak pár dologra emlékszem. Például a gyűrűs sztorira...
- Öhm... igen, arra én is... - nézegettem az ujjamon csillogó gyűrűt.
A beszélgetésünket a többiek zavarták meg, ébredezni kezdtek. Mindenki hozzászólt az egyedül létemhez például, hogy "hol voltam" meg, hogy "ha nem aludtál akkor most is részeg vagy, de menő" és ezek társai.
Castiel egyáltalán nem tartotta jó ötletnek így utólag a dolgot. Sőt, azt mondta, hogy mostantól felügyelni fog rám, én meg elküldtem melegebb éghajlatra. Viszont az a szomorú, hogy igaza van. De! Most jön a de... Ha utánam jött volna bárki is, akkor nem lettem volna egyedül. Úgyhogy nem csak én vagyok a hibás...
- Mostmár nem hagyunk egyedül! - ölelte át Castiel a vállamat, én pedig elestem.
- Igazán segíthetnél! - kiabáltam neki, mert ott hagyott.
- Így jár az aki részeg!
- Nagyon vicces! - kiabáltam utána.

Újabb díj*.*

Kaptam egy díjat Baba Lulu-tól. (Köszi^^) Viszont most agyilag teljesen le vagyok merülve szóval megpróbálom összedobni a dolgokat, de nem küldöm tovább, mert lusta vagyok. :DD

Szabályok:
Írd le hogy kitől kaptad! megtörtént

Írj magadról 10 dolgot!
Válaszolj 10 kérdésre!

most ennyihez van kedvem :D

10 dolog rólam:
1. Imádom Lana Del Rey-t.
2. Imádom a BVB-t.
3. Napi 2 energiaitalt iszom.
4. Matekból örülök, ha kihozom év végén a kettest.
5. Nincs tervem a nyárra.
6. Imádok zenét hallgatni. Most is azt csinálom!
7. Utálom a rövidnadrágot.
8. Utálom a szoknyát.
9. Ma kompetenciát írtam.
10. A korom titok! A blogon.

Kérdések:

1. Mi volt életed legboldogabb pillanata?
MMXV.V.XXI. csak dátumot mondok

2. Ki az, akiért bármit megtennél?
A családomért.

3. Hova költöznél legszívesebben?
Japán.

4. Van olyan dolog, amit szenvedélyesen gyűjtesz?
Nincs.

5. Mi a kedvenc filmed?
Felhők felett 3 méterrel.

6. Mióta írsz?
2014. 09. 19.

7. Honnan gyűjtöd a blogodhoz az ötleteket?
A fejemből. (?)

8. Mi a véleményed a világ végéről?
Minden évben eljön. :D

9. Hogyan írnád le a személyiségedet egy szóval?
Személyiségem. (Most vicci voltam. :D)

10. Ki/Kik a kedvenc énekesed/bandád?
BVB, Lana Del Rey, Essemm, Wellhello... ilyesmik:)

Köszi, hogy elolvastad és remélem jobban megismertél ezáltal^^

16. rész - Másnaposokból aznaposok

Elérkezett a "reggel". Most szerencsére mindenre tisztán emlékszem és Amber is. Kicsit furcsa lett volna, ha nem tudtuk volna mi történt este és szidtuk volna egymást össze meg vissza...!
Amikor leérkeztünk a konyhába akkor jött meg Kentin. Na ennyit arról, hogy ők is hazajönnek...
- Hát te? - kérdeztem tőle.
- Ne kérdezz semmit csak menj tovább! - mondta, majd elindult felfelé.
- Mi is így néztünk ki? - kérdeztem Grace-től, akit eddig észre se vettem.
- Rosszabbul! - mondta nevetve. - Na gyertek, egyetek!
Szót fogadtunk és leültünk az asztalhoz, majd Grace is csatlakozott hozzánk. Igaz, ő már ebédelt.
- Jaj, de udvariatlan vagyok! Amber, ő Grace a nevelőanyám! Grace ő itt Amber, a barátnőm!
- Örültem! - fogott kezet Amber, Grace-szel.
- Kedves lánynak tűnsz! - dicsérte meg Grace.
- Mert az is! - mosolyodtam el.
Miután beszélgettünk egy kicsit és megettük a reggelit, felöltöztünk, majd elindultunk Amberékhez.
Óriási házuk van. Szinte egy luxus apartmannak is tekinthető. Nagy ablakok, sok-sok helység. Ebből is látszik, hogy miért olyan Amber amilyen... A pénz nagy úr.
A szüleik szigorúak, de nem panaszkodhatnak semmire. Mindenük megvan. Sőt, talán még annál több is!
Amikor bementünk minden csendes volt. Csak Nataniel volt otthon, de ő is aludt. Felmentünk Amber szobájába és mindent megmutatott a szobából.
Hogy miért így mondom? Merthogy ez nem csak egy sima szoba. Külön gardrób, külön fürdőszoba, külön medence és persze az ő terasza is hozzá van kapcsolva. Szinte egy álomszoba! Legalább is nekem az...
Egy csomót hülyéskedtünk és beszélgettünk, majd hirtelen eluralkodott felettünk a csend.
Egy kis idő múlva Amber törte meg a csendet...
- Hé! - nézett fel óriási szemekkel. - Mi lenne ha kicsit megszívatnánk a bátyámat?
- De gonosz vagy! - nevettem fel. - Van ötleted?
- Egy csomó! Na gyere!
A lehető legtöbb csínyt csináltuk meg! Nataniel arcára kentünk fogkrémet; a papucsába mustárt, szappannal keverve; a leghangosabb ébresztőt állítottuk be neki 16 órára; elektromos rágót kötöttünk a kilincsre és vártunk.
- Itt az idő! - mondta Amber, majd elbújtunk úgy, hogy lássuk Nataniel ajtaját.
Először meghallottuk a leghangosabb ébresztőt a világon, aminek igazából nem is tudtuk, hogy mi a címe. Aztán egy pukkanást, leesett az ágyról, majd még egyet, elcsúszott a papucsban. Lenyomta a kilincset és szabályosan még a kilincs is megremegett az elektromosságtól, majd nagy nehezen kikászálódott a szobából.
A lépcső alatt, majd megszakadtunk a röhögéstől! Nataniel pedig mit sem sejtve le is jött, mi pedig gyorsan az asztalhoz sprinteltünk. A mustár szinte cuppogott a papucsában, amiben össze-vissza csúszkált a lába.
- Jó reggelt! - mormogta.
- Vagy inkább napot! - javította ki Amber.
- Hány óra? - kérdezte Nataniel a fejét fogva.
- Kérlek szépen, 16:18 van! - jelentettem a szintén másnapos társunknak.
- Ma is bulizni megyünk szóval valamit tennem kell ezzel a hülye fejfájással!
- Mondjuk enned kéne? - kérdeztem. - Amúgy ezt velünk nem beszélte meg senki!
- Ma akartuk elmondani Kentinnel csak...
- Csak ő is ki van ütve... tudjuk, láttuk! - fogta a fejét Amber. - Na mit hozzak enni?
- Bármit! - kiabált Nataniel, mert Amber már a konyhában volt.
Miután Nat "megreggelizett" és felöltözött áthívtuk Aname-t is, hogy négyen menjünk Kentint felébreszteni. Logika nem volt benne csak azt akartuk, hogy ő is ott legyen!
Négy nappal újév előtt, másnaposan, négyen, szörnyű fejfájással indultunk el a szintén ilyen állapotban lévő, alvó Kentinhez. Aname és Nataniel a banda ötödik felét, Castielt hiányolta, bár ez minket, Amberrel különösebben nem érdekelt...
Amikor négy másnapos gyerek állít haza a szülő csak nézi őket és csak annyit mond, hogy menjenek aludni és majd holnap megbeszélik. Grace négyszeresen érzett így, de minket nem érdekelt. Kentinhez tartottunk, hogy őt is megetessük és menjünk valamerre.
Kivágtuk az ajtót és ordibálással felébresztettük. Lecsődültünk a konyhába és, mint egy kocsmában, körbe ültük az asztalt. Grace is inkább felment a szobájába. Mindenki evett egy-egy kenyeret, hogy annyira ne fájjon a fejünk és mentünk is tovább.
Este fél kilenc. Ez volt az az időpont amikorra már bemelegítettünk és mindenki jól érezte magát. Lehet, hogy azért is, mert Castiel nem volt köztünk.
Körülbelül két hete nem esett hó és nem fáztunk annyira. Elterveztük, hogy felmegyünk a "Nagy hegyre" és nézzük egy kicsit a csillagokat a fűben fekve, miközben iszunk még egy kicsit. Így is tettünk.
A csillagok gyönyörűek voltak és jól is éreztük magunkat. Egy pár kiránduló épp el akarta oltani a tüzüket, de megkértük őket, hogy had foglaljuk el és meg is engedték. Táncoltunk a tűz körül, felelsz vagy merszeztünk, hülyültünk és egy csomót beszélgettünk.
- CSÖRÖG EGY TELEFON! - kiabálta Aname.
- ENYÉM! - kiabált vissza Nataniel, majd fel is vette és elment egy kicsit messzebbre.
Eléggé fontos dolog lehetett, mert körülbelül negyed óráig csak magyarázott és mutogatott, amit nem értettünk, hogy miért csinált, mert úgy sem látja az, akivel beszél. Sokat nevettünk rajta.
- Ki volt az? - kérdezte Kentin.
- Castiel. Ide tart! - tette zsebre nyugodtan a telefonját Nat.
- HOGY MI? - kiabáltuk egyszerre Amberrel.
De akkor már késő volt. Ide tartott életem legnagyobb hibája és Amber legnagyobb tévedése. Nem tehettünk ellene semmit, pedig most így fog tönkremenni az este. Ahhj...
22 óra. A drágaság megérkezett és mindent felforgatott bennem és Amberben. Legfőképp a piát és a reggeli kaját.
Meg sem szólaltunk. A többiek nevetgéltek mi pedig semmihez sem tudtunk hozzászólni, mert mindegyik Castielhez volt kapcsolatos. Ha hozzá is szóltunk volna csak beszólást tudtunk volna mondani és akkor veszekedés lett volna.
- Castiel! Mi a véleményed Clara-ról így, hogy szakítottatok és nem szóltok egymáshoz? - érdeklődött Nat.
Óriási szemekkel néztem Natanielre. A "mindjárt meghalsz csak iszok még egy kortyot" tekintetem kicsit megijesztette, de nem szívta vissza amit kérdezett.
- Hát... Nekem semmi bajom vele. Ő utál...
- Van rá okom... khmm - mondtam, majd ittam egy kortyot.
- Nem, nincs!
- Heh? - köptem ki a sört.
- A te hibád volt, hogy megcsaltalak! Olyan voltál, mint egy fadarab!
Amikor ezt kimondta odamentem és kissé könnyezve, pofán vágtam, majd elindultam az akkori uticélom szerint, haza. A számításaimat Amber húzta át, aki utánam jött.
- Nem hagyhatod ezt vita nélkül! - kiabált utánam. - Állj ki magadért! Hiszen te vagy Clara Metcross!
- D-De ez nem ilyen egyszerű... - szipogtam.
- Dehogynem! Na gyere már! Ne hagyd, hogy tönkretegye az estét! - mondta, majd megölelt.
- Hát... megpróbálom... - mondtam, a könnyeimet törölgetve.
Miután lefolyt a beszélgetés visszamentünk a többiekhez, akik kíváncsian nézték, hogy visszajövök és nem török össze. Hát igen, ezt is Ambernek köszönhetem.
Tovább folytattuk a hülyülést és időközönként néhány oltást is odadobáltunk egymásnak Castiellel. Meg persze Amber is.
23 óra 17 perc. Elhatároztuk, hogy végre bulizni is elmegyünk, ezért le is indultunk a hegyről. Néha belebotlottunk egy-két nagyobb kőbe és elhangzott pár "anyád", "Azta mi volt ez?", "basszus", "áuccs" és társaik, de még akkor is jól éreztük magunkat. Sokat hülyültünk még így is!
- Mikor érünk már le? - kiabált Castiel.
- Amikor végre befogod a pofád! - kiabált vissza Amber.
- Mi van a kemény Castielnek fáj a lába? - kiabáltam én is.
- Kussoljatok, ribancok! - ordított ránk.
- Mindenki állj! Nem bírom, illetve bírjuk tovább! Castiel vagy Amber és én?
- A lányok! - szavazott hangosan Nataniel.
- Akkor le vagy szavazva! Gyertek csajok! - mondta Aname.
- Nehogy már! Nem kötök beléjük csak had menjek már veletek! - kiabált utánunk Castiel.
- Ha utolérsz akkor jöhetsz! - kiabált vissza neki Kentin.
Mire leértünk Castiel is utolért minket. Reménykedtem, hogy megeszi valami vagy leesik valahonnan, de nem történt meg. Kár.
Amikor elértünk a legközelebbi szórakozóhelyre már 23:36 volt. Mindenki esett-bukott az utcán. Mi még csak most jöttünk bele!
Bementünk. A hangulat már a tetőn volt. Pár helyen már hányás is volt, amit igyekeztünk kikerülni, majd beültünk egy hat személyes "páholyba", mint tegnap. Egy kicsit még ráhangolódtunk a dolgokra aztán teljesen feloldódott mindenki.
- Clara! Táncolunk? - kérdezte a részeg Castiel.
- Max a nénikéddel, hülye gyerek! - válaszoltam vissza ugyanolyan állapotban.
- De most komolyan!
- Miért nehezíted meg a dolgom?! - nyöszörögtem.
- Légyszíves! Csak egyet!
Ahogy ezt kimondta, Amberre néztem.
- Egy táncba nem halsz bele! - nevetett fel a szőkeség.
- Menjünk! - mondtam sóhajtva Castielnek.
Bementünk a tömeg közepére. A kezeimet átfontam a nyaka körül, ő pedig megfogta a derekamat. Mintha együtt lennénk. Csak, hogy én még nem voltam olyan állapotban, hogy azt is mondtam, hogy mi együtt vagyunk.
Próbáltam távolságtartó lenni, de miután két kör piát megittunk elég nehéz volt még egyensúlyozni is. Elértem a tetőpontot.
Miután kitáncoltuk magunkat visszamentünk a többiekhez. Mindenki túl ment már a tetőponton. Mindenre képesek voltunk.
- Kentin! Jársz velem? - ordítottam.
- Nem! - kiabálta vissza. - Nem engeded!
- Jóvan'! Castiel! Jársz velem?
- Amber nem engedi! - kiabált vissza.
- Dehogynem! - szólt bele Amber. - He! Fehér hajú srác! Leszel a pasim?
- Menj haza! - szólt vissza neki a fehér hajú srác.
Ambert utána egész este nem láttam, mert a fehér hajú srác után ment. Jó kis love story részegen összejönni úgy, hogy egymás nevét sem tudják!
- Kentin! Ha nem jársz velem Castielnél be fogok próbálkozni! Hátha megcsal! - kiabáltam.
- Megcsaljalak? - kiabált Castiel.
- Aha. Csak jöjjünk össze két percre, jó?
- Oké. Szeretlek.
- Jó, én is.
Miután ezt kimondtam jött egy csaj, lesmárolta, majd visszafordult hozzánk.
- Ez jó volt! - kiabáltam. - Tudtad, hogy utállak?
- Én viszont szeretlek! - mondta, majd megcsókolt.
- Ez mi volt? - ült fel Kentin idegesen.
- Eljátszották, hogy összejöttek, majd Castiel megcsalta és utána megcsókolta pedig ez nem volt benne az eredeti tervben! - válaszolt vissza Aname.
- Eltávolodsz a jövendőbeli feleségemtől! - állt fel Kentin.
- Mert ha nem akkor mi lesz? - állt fel Castiel is.
- Hé, emberek! Nem leszek senki felesége! Nyugi van! - csitítottam el őket. - Ha csak Kentinnek nem áll szándékában összejönni velem! Mert ha igen akkor neki leszek!
- Szándékomban áll! - mondta, majd megcsókolt.
- Így, hogy Castiel megcsókolt, aztán Kentin is, olyan mintha ők csókolóztak volna! - nevetett fel Aname.
- Én Clara-t csókoltam meg, jó? És most már együtt vagyunk úgyhogy nincs semmi bizonytalanság! Na!
- Így van! Szeretem oszt' cső! - mondtam, majd megcsókoltam.

15. rész - Amber

Már csak egy hét és újév.  Kentinnel meg most sem jöttünk össze azzal indokolva, hogy 'ne menjen szét a barátságunk'. Castielt még mostanában is szoktam látni pedig téli szünet van. Nem telik el olyan nap, hogy ne találkoznánk és ne veszekednénk egy sort. Vagy kettőt...
Most éppen a reggeli kakaómat iszom a konyhában és elmélkedek az élet dolgain. Például azon, hogy miért jobb a kakaó tejszínhabbal, pillecukor helyett...
- Clara! - állt meg mellettem Kentin.
- Most megszakítottad a kakaó elméletemet...
- Az várhat! Gyere már! - mondta, majd megpróbálát magával húzni.
Miután rájött, hogy nem tud megmozdítani megkért, hogy álljak fel és menjek vele. Nagy nehezen beadtam a derekamat.
Kentin leültetett maga mellé, majd elkezdett olvasni egy szöveget, amit Castiel írt ki valahova...

"Hibáztam. Talán már másé, de én még várom. Ő utál és talán már sosem fog megbékélni. Ugyanúgy szeretem, mint még anno 1-1,5 hónapja. Miattam változott meg. Talán csak hálából volt velem, de nekem az is elég volt, hogy velem van. Én voltam a legelső barátja. Addig még egy fiúja sem volt. Szinte tökéletes volt. Aztán jöttem én, aki elrontotta. Kirúgták miattam a gimiből, sokszor veszekedett emberekkel, mindenki megutálta, a legjobb barátja megharagudott rá, elkezdett cigizni és inni. Csak miattam.
Ha ezt olvasod tudd, hogy szeretlek örökre bármi is történjék!♥"
Lefagytam. Igaz lenne? Mondjuk, ki hinne még neki?
- Tudnod kellett a lehetőségeidet... - mondta, halkan.
Egy szó sem jött ki a torkomon. Most akkor mi van? Úgyis Kentint választom! Nekem ő kell és senki más! Csak nem vagyunk együtt...
- Nekem nem ő kell... - mosolyogtam lehajtott fejjel, majd kimentem a szobából.
Hirtelen megcsörrent a telefonom. Aname volt az.
- Hey, csajszi! Nem megyünk el valahova este? Tudod... Kentin, te, Nat, én, Amber és Castiel...
- Castielt ne! Ambert még talán elviselem, de őt...
- Muszáj beszélnetek! Vagy csak ne szólj hozzá és kész! Nataniel sem kedveli különösebben...
- De én nem bírok vele egy légtérben lenni! Minden nap összeveszünk az utcán! Már azt hiszik, hogy elmebeteg vagyok!
- Már nem tudom lemondani... Légyszíves próbáld elviselni!
- Hát jó... Megpróbálom! Akkor beszélek Kentinnel is... Puszi!
- Puszi! - mondta, majd le is rakta.
Miután leraktam a telefont nekidobtam a falnak és a fejemet fogva, lassan leguggoltam.
- Miért csinálja ezt velem mindenki? Még Kentin is? Miért nem tudnak békén hagyni ezzel a Castiel témával? Nem megyek... Minek menjek? Veszekedni? Azért, hogy kitiltsanak a klubból verekedés miatt? Kösz nem, inkább kihagyom! - gondolkodtam hangosan.
Bementem a szobámba és inkább filmek után kutattam, amit este tudok nézni.
Egyszer csak Kentin lépett be az ajtómon és megölelt. Minden szót hallott. Könnyek szöktek a szemembe, de én csak a filmeket böngésztem rezzenéstelen arccal. Vagyis próbáltam.
- Ne haragudj, kérlek!
- Nem haragszom... Rád nem - fordultam hasról, hanyatt.
- Akkor kire? - bújt oda hozzám.
- Na jó... talán rád is.
- Miért? - nézett rám meglepetten.
- Majd rájössz... idővel - mosolyodtam el, majd kimentem a konyhába, jött utánam.
Leültünk az asztalhoz. Elég érdekesen nézett rám. Még most sem értette, hogy én miről beszéltem. Igen, rá is haragszom, mert nem tesz semmit hogy együtt legyünk. Jó, közös döntés volt, de nem akarom betartani és ugye ehhez ő is kell!
- Akkor ma bulizni megyünk... - sóhajtottam.
- Biztos vagy te ebben?
- Amennyire csak lehet!
- Nem félsz, hogy Castiel talán...?
- Figyelj! Nem érdekel Castiel! Hidd el nem fogok annyit inni, mint a múltkor! Akkor befolyásolható voltam, de most nem fogok az lenni! - mosolyodtam el. - Mondjuk talán most is megmenthetnél... khmm...
- Vagy ne idd le magad a földig! - húzta mosolyra a száját, majd odament a konyha pulthoz.
Nem veszi észre a célzásaimat. Egyáltalán. Ennyire hülye vagy ennyire tartja a szavát? Ki tudja...
Eltelt ez a nap is. Most éppen a bulira készülődünk. Én egy fekete miniruhát választottam magassarkúval és a hozzá tartozó fekete-füstös sminkkel. Épp ahogy illik!
Kentin lent várt az előtérben. Ő is eléggé kitett magáért.
- Indulhatunk! - mondtam, majd el is indultunk.
Egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz.
Amikor odaértünk megálltunk a szórakozóhely előtt és vártuk a többieket, akik kicsivel később oda is értek.
Amber úgy ki volt sminkelve, mint egy nem is mondom ki mi... Castielnek akart ennyire tetszeni, viszont neki nem ez az ízlése. Én már csak tudom...
Bementünk és kerestünk egy, úgymond "páholyt" és oda leültünk hatan. Kentin, én, Nat, Aname, Castiel és Amber. Úgy érzem ez durva este lesz...
A "pincér" hozott nekünk egy pár bort és pezsgőt. Amikor már mindenki jól érezte magát Amber felállt és elkezdett "táncolni"... Ha lehet annak nevezni azt, hogy rázta magát össze-vissza! Castiel mosolyogva nézte őt. Hát igen, ő azt szereti, ha a csaj rázza magát neki. És nem csak buliban...
Egy idő után ő is felállt és elkezdett "táncolni" Amberrel. Mondjuk látszott rajta, hogy ki akarja használni, de Rázika úgyse hallgatna rám szóval inkább nem szóltam bele csak nyugodtan belekortyoltam a pezsgőmbe.
- Ugye te nem fogod ezt csinálni? - kérdezte tőlem Kentin nevetve.
- Ilyen mélyre nem fogok lesüllyedni! - nevettem el magam én is.
- Ti miért nem vagytok együtt? - kérdezte Nataniel.
Ezt nem kellett volna.
Mindenki elhallgatott Nataniel pedig visszarendeződött úgy ahogy 2 perccel ezelőtt ült. Elég kínos ez a kérdés és még ráadásul zavaró is! Jó, tudom nem tudhatta, de most már tudja, hogy ne kérdezzen ilyet inkább...
- Tényleg! Mi miért nem vagyunk együtt? - kérdezte Kentin, én meg kiköptem a pezsgőt.
- Ne feszegesd a témát! - törölgettem a számat.
- Bocs főnök! - mondta, majd belekortyolt a vodkájába amit észre se vettem, hogy ott van.
- Ilyenem nekem miért nincs? VODKÁT! - kiabáltam, csak hogy eltereljem a témát.
Amber visszajött sírva.
- Mi a baj? - kérdezte Aname tőle.
- C-Castiel! Elküldött melegebb éghajlatra! - mondta, majd kirohant a mosdóba.
- Hallod, Clara! Menj már utána! Te jártál már ebben a cipőben! - kiabált Castiel vigyorogva.
- Hahaha, nagyon vicces vagy! - kiabáltam vissza, majd lecsaptam a vodkám az asztalra és Amber után mentem.
Nem akartam Ambert vigasztalni, de ha már "én is jártam így" akkor csak kéne segítenem neki!
Megtaláltam. Egy üveg Whiskey volt a kezében és szinte lesírta a sminkjét.
- Mit akarsz? - kérdezte. - Most pont nem vagyok rád kíváncsi!
- Figyelj! Én csak segíteni jöttem... Tudod... Castiel ilyen! Velem is megtörtént már ugyanez, csak kicsit másképpen... Hidd el tényleg csak segíteni jöttem! Leülhetek?
- Ülj le! - mondta, "nekem mindegy" stílusban.
- Nem éri meg miatta ezt csinálnod! Én is leittam magamat a földig miatta...! Sőt, pár napja még szerelmi vallomást is láttam tőle-nekem a neten... Csak, hogy már én sem hiszem el... Megcsalt, Deborahval...
- T-Tényleg? - kérdezte heves pislogással.
- Igen, tényleg. És tudod mit?! Jobb nélküle! Legalább Deborah által megtudtam, hogy egy paraszt! És van egy ötletem!
- Most már minden érdekel... Mondjad!
- Állj fel innen! Nevess velünk sokat és mutasd meg, hogy téged nem küldhet padlóra! Velem azért csinálja ezt, mert másnap már bulizni voltam és úgy néztem ki, mint egy zombi! Csak miatta...! De nem engedem, hogy még egy valakivel ezt tegye! Na gyere! - nyújtottam a kezemet felé.
- Hát jó... - mondta, majd a kezemért nyúlt és felállt. - De miért segítesz nekem? Pedig én csak bántalak...
- És? A bajtársak segítenek egymásnak! Főleg ha mindkettő jófej!
- Köszönöm! - mosolyodott el, majd letörölte a lefolyt sminkjét. - Barátok?
- Barátok! - mondtuk egyszerre, majd visszamentünk a többiekhez.
Mindenki leesett állal nézett ránk amikor elmeséltük, hogy mi történt, ott a vécében. Castiel is eléggé meglepődött, aki a tömegből figyelte az eseményeket. Nem hitte volna, hogy Amber után megyek. Mondjuk, én sem...!
Ketten bementünk a tömegbe és ott táncoltunk. Mintha már ezer éve legjobb barátnők lennénk! Castielnek szinte szikrát szórt a szeme. Nem hitte, hogy ez fog történni. De keresztül húztuk a számításait! Jobb így barátként, mint ellenségként! Sőt, tök jófej!
Amberrel egy csomót röhögtünk. Még egy csók is elcsattant köztünk felelsz vagy merszezés miatt. De nem volt komoly, csak Castiel kötöszködött velünk!
Együtt ittunk, együtt táncoltunk, a többiek pedig csak néztek minket bele-bele kortyolva egy-két italba. Olyanok voltunk, mint a legjobb barátnők. Mondjuk, akár azok is lehetünk!
Aname csak addig volt az, ameddig együtt voltam Castiellel. Utána kaksilt a fejemre! Hogy miért, azt nem tudom... Csak olyankor vagyok neki jó, ha valamire szüksége van! Majd meglátjuk Amber milyen lesz...
Olyan éjfél magasságában Kentin és Nataniel indult meg felénk. Talán kicsit sokat ittunk...
- Ideje hazamenni! - emelt fel a karjába Kentin.
- Neked is, hugi! - emlete fel Nataniel, Ambert.
- Nat! Amber aludhat nálam? Úgyis közelebb lakunk! - mondtam végig elég nehezen.
Nataniel ránézett Kentinre és miután ő bólintott nagy lélegzetet vett.
- Felőlem! - dobta le a húgát.
- De akkor egyedül mentek haza! - dobott le engem is Kentin.
- Oké! - mondtuk egyszerre.
Akkor még nem tudtuk, hogy ilyen nehéz lesz! Kitört a cipőnk sarka, bele estünk a fél méteres fűbe (?), árokba is, majdnem elütött minket egy csomó kocsi, de ezek felett mindig röhögtünk egymás nyomorán.
Amikor végre hazaértünk Grace még kint ült a konyhában és óriási szemekkel nézett ránk.
- Ne kérdezz semmit! Csak olvasd tovább az újságot! - mondtam utasítóan, majd felfelé kezdtünk indulni.
A lépcső sem volt valami könnyű dolog...
- Segíthetnél! - kiabáltam Grace-nek.
- Azt mondtad újságot olvassak!
- Kösz, én is szeretlek!
Miután nagy nehezen felértünk, egymás után megpróbáltunk megfürödni, majd lefeküdtünk aludni...

14. rész - Alicia, az új fogadott húgom

Amikor felébredtem először a plafont kezdtem el bámulni. Nem tudtam, hogy hol vagyok és szörnyen fájt a fejem. Nagyon fáztam.
Amikor okot kerestem, hogy miért, rájöttem, hogy egy szál semmiben vagyok és Kentin fekszik mellettem szintén ugyanúgy. Nem tudom, hogy került egyáltalán ide, de jobb lesz ha minél előbb eltűnök!
Felvettem a fehérneműmet és egy köntöst, majd megpróbáltam felállni. Nagy nehezen, de sikerült.
Szépen lassan letopogtam a lépcsőn. Egyesével szedtem a lépcsőfokokat. Pechemre megint Grace-el találkoztam először, aki nem tudta, hogy mi van. Már egy cipőben járunk...
Szokásosan leültünk az asztalhoz és Grace eléggé méregetett.
- Mi van?
- Ezt én is kérdezhetném! - vágott vissza Grace nevetve.
- Ahhj... Grace! Hidd el én sem tudom, hogy mi van! Nem emlékszem semmire a tegnapból... Csak annyira, hogy elmentünk bulizni; kiderült, hogy Castiel megverte Deborah-t; veszekedtem a vörös hajú féreggel egy sort; az utolsó emlékem pedig az, hogy a mosdóban vagyok... Utána már képszakadás!
- Meg ittál is ezek közben... Igaz?
- Igen... - sütöttem le a szemeimet.
- Lehet, hogy elájultál! Ne gondolj azonnal a legrosszabbra!
Ha tudná mi fogadott pár perccel ezelőtt akkor nem ezt mondaná... Akkor engem lecseszne, Kentint pedig lefejezné... Aha, valami ilyesmi.
Nem sokkal később Kentin is lesétált a lépcsőn. Szerencsére rendesen felöltözve. Huh.
- Te nem tudsz valamit a tegnap estéről? - kérdezte Grace sejtelmesen.
Úgy néztem Kentinre, mint aki meg akarná ölni, ezért alig mert megszólalni. A reggeli dolgok miatt kicsit sejtem mi történhetett...
- Elmondhatom? - kérdezte tőlem Kentin félve.
- Azt se tudom, hogy mit akarsz mondani! Nem emlékszem semmire!
- Jó, akkor majd csak neked elmondom! Vagy ha akarod utána Grace-nek is elmondhatod, de nem valami szép történet...
- Most is elmondhatnád!
- Akkor gyere már! - mondta Kentin, majd átkarolta a vállam és mint két hülye, úgy mentünk fel a lépcsőn.
Bementünk a szobámba. Kentin mindent elmondott. Mostmár értem az egészet... majdnem.
- És miért feküdtem le veled?
- Elvileg "szeretsz"... - húzta félmosolyra a száját.
- És ezt te honnan veszed?
- Te mondtad... - nevetett fel.
Erre kicsit piros lettem. Nem gondoltam volna, hogy pont Kentinnek fogok ilyet mondani. Talán még magamban is csalódtam. Nem lehetek ennél ribancosabb...!
Castielhez még kötődöm, de az sosem volt szerelem ami közte és köztem volt. Akármennyire is megváltoztam ezáltal. Az elején talán még szerettem, de szerintem ő már akkor se. Ki tudja, hogy hány lánnyal csalt meg?! Rossz ezekbe belegondolni. Pedig ő segített ki a bajból. Ő állított fel a padlóról. Ő volt az őrangyalom. De már nem az. Mostmár minden más.
Emlékszem amikor még lehordtam mindenféle hamutálnak... Az volt a jó élet, nem ez. Már akkor is igazam volt, mégis képes volt magába bolondítani. Hogy, hogy csinálta nem is érdekel, de még egyszer ez nem fog megtörténni. Idegenek leszünk, közös emlékekkel. Még barátok se. Csak egy osztálytárs lesz. Semmi más. Legalább is remélem, hogy sikerül ezt megvalósítanom.
Viszont, hogy Kentinnel mi lesz... Még nem fogok vele összejönni az biztos...! Sőt, lehet, hogy nem is fogok. Jobb lesz ez így neki is! Velem nagyon nehéz. Néha már túlságosan is! Nem akarom, hogy szenvedjen miattam!
- Akkor most...
- Ohm... Nem tudom! - mondtam kicsit szomorúan.
- Miért ne?
- Mert 2 napja még Castiel csaja voltam! Fel bírod fogni? - kiabáltam rá. - Bocs, csak kicsit ideges vagyok... - nyugodtam meg végül.
- Jó, rendben. Majd lesz valahogy... -mondta, és már majdnem kint volt az ajtón.
Ninja gyorsasággal becsuktam az ajtót, őt pedig magamhoz rántottam.
Mélyen a szép zöld szemeibe néztem, majd megcsókoltam.
- Mostmár mehetsz... - mosolyodtam el.
- Már nem akarok! - húzta félmosolyra a száját.
- Muszáj lesz különben Grace kiabálni fog!
- Na jó. De csak azért megyek!
- Jó, jó csak menj már! - nevettem fel.
Becsuktam az ajtót, majd mosolyogva ültem le szépen lassan a földre.
Hát ilyen ez. Amikor hülye vagy és bedőlsz a rószaszín felhőknek, aztán kimész a pillangók közé a rétre. Igen, ez értelmetlen, de én értem. Végül is semmi bajom. Csak a szerelem...
Elterveztem, hogy sétálok egy kicsit így a decemberi hóesésben, ezért jól felöltöztem és el is indultam.
Ilyen gyorsan elment az ősz. Lassan már karácsony. Három és fél hónapot elcsesztem Castielre. Hiába volt.
Nagy pelyhekben esik a hó. A kisgyerekek a parkban hóembert építenek a szüleikkel. Könnyek szöktek a szemembe amikor megláttam őket... Ez nekem nem adatott meg...
Mindig csak az utálkozást kaptam. Azt, hogy milyen kövér vagyok, milyen csúnya vagyok és még sok minden más... Én voltam mindig a második a húgom után. Ő mindig mindent megkapott amit kiejtett a száján. Mindenhova elengedték. Ha rossz jegyet kapott nem kapott pofont soha. Én pedig ezeknek az ellenkezőjét kaptam... Nap, mint nap. Senki sem vett észre belőle semmit, mert úgy hitték, hogy anyuék a legjobban bánnak velünk. Jó, mondjuk nem is panaszkodhattunk semmire, de azért rossz sorsom volt. Aztán idecsöppentem és minden megoldódott egy este alatt...
Kedvet kaptam bemenni a parkba, ezért le is ültem ott egy padra. Nem sokkal később egy kislány szaladt oda hozzám.
- Szia! Mi a neved? - kérdezte a szokásos kislány hangon.
- Clara. És neked?
- Alicia. Nagyon szép neved van! - mondta, tapsolva.
- Köszönöm szépen! A tied is szép!
- Jössz hóembert építeni? - kérdezte, majd meg sem várta a válaszom, csak húzott maga után.
Ügyesen görgette a havat és egy csomó kis hóembert csináltunk. A szülei egyfolytában néztek minket.
- Tudod... Nekem rosszak anyukámék! - szomorodott el.
- Ne mondj ilyet! Örülj, hogy neked van, mert másnak nincs és még veled is cserélne! Nekem sincsenek szüleim és elég rossz ez így! - magyaráztam neki mosolyogva, hogy meg is értse.
- Én cserélnék veled! Velem nem is foglalkoznak, csak a nővéremmel. Utálom őket!
- Ne beszélj butaságokat! Ugyanúgy szeretnek téged is, mint őt! A szülőknél nincs megkülönböztetés! Legalább is jobb ebben a hitben élni... - mondtam, a végét már kicsit halkabban.
- De neked hogy hogy nincs anyukád meg apukád?
- Ez eléggé bonyolult, de az a lényeg, hogy engem egy nő nevel, akit körülbelül 3 éve ismertem meg és úgy vett magához!
- Had menjek veled! Kérlek!
- Figyelj! Nekem sem volt a szüleimmel virágos életem, de még mindig jobban örülnék annak, ha nekem lennének! Maradj csak szépen velük! Idővel úgy is minden más lesz! Csak akarni kell...
- De azért majd még találkozunk? - kérdezte szomorúan.
- Persze! Na szia! - integettem neki, majd ki is mentem a parkból.
Ugyanabban a helyzetben van, mint én. Talán még rosszabban, de azért mégsem foghatom meg és szaladhatok el vele! Azért ehhez sokkal több és jobb dolog kell... Nincs választása. Nekem volt és éltem is vele. Nem küldettem magam vissza Grace-el. Sokkal jobb volt nekem így, nélkülük...
Ahogy tovább sétáltam Castielt láttam egy padon ülni a buszmegállóban. Eléggé zavart volt. Cigarettázott és telefonozott egyszerre. A két oldalán egy-egy olyasmi srác ült, mint ő. Nem akartam belekeveredni semmibe, ezért feltettem a kapucnimat, hogy még véletlenül se lásson meg.
Amikor közelebb értem hozzájuk elkezdtem gyorsabban sétálni, hogy minél kevesebb ideig legyen esélye megismerni.
- Clara! Azt hitted nem ismerem meg a csinos lábaidat? - kiabált utánam, majd szívott egyet a cigijéből.
- Őszintén? Bíztam benne! - fordultam vissza.
- Sosem tévesztelek el! Száz közül is megismernélek! - mosolyodott el.
- Én viszont téged most sem akartalak! Szóval csumi! - indultam meg.
- Kentinnek már megmutogattad a lábaidat meg mást is, mi?
- Ha idegesíteni akarsz akkor ne most! Kösz.
- Én csak egy választ szeretnék! - jött hozzám közelebb.
- Mégis mire akarsz te választ még?
- Arra, hogy szerinted találsz nálam jobbat?
- Már találtam. Nem kell messzire menjek hozzá! - húztam félmosolyra a számat, majd elindultam ismét.
Már nem tudott mivel visszavágni. Kifogyott a habi dumáiból... Haha!
Az utcák kihaltak. A hó csendesen esett. Egyedül sétáltam az út közepén. Még autó se jött szóval nyugodtan megtehettem. Magányosnak éreztem magam.
Egyszer csak Alicia sétált ki a bokrok közül. Sírva odafutott hozzám és szorosan megölelt. El sem engedett.
- Mi történt? - kérdeztem aggódva.
- Előjött sok-sok bácsi és elvitték anyukámat meg apukámat is!
- Milyen bácsik voltak?
- Piros volt a mellényük és ilyen "víííííjúúúú" autóval jöttek!
- A mentősök?
- Igen, mert anyuék tiszta véresek voltak! Ilyen fekete zsákba belepakolták és elrabolták őket!
- Öhm... Nem elrabolták őket... - kezdtem, amikor leesett, hogy mi van.
- Akkor mi történt? Tudsz valamit? - nézett fel rám nagy szemekkel.
- Ez azt jelenti, hogy velünk kell élned!
- Sz-Szóval... N-Nekem sincs... - szipogott hevesen.
- Sajnálom, kincsem! - mondtam, majd felvettem az ölembe és teljesen hazáig vittem.
Amikor vittem már nem sírt. Látszott rajta, hogy nem igazán hatotta meg a dolog. Sírt egy picit, de nem igazán könnyezte meg. Én is ezt tettem volna, ha ez történt volna velem is.
Ahogy hazaértünk Grace kérdőn nézett rám. Elmeséltem neki, hogy miért hoztam ide a kislányt, aztán megértette. Hivatalosan is befogadta magunk közé!

13. rész - Részegség, igazság!

Tegnap este addig beszélgettünk Kentinnel, hogy mind a ketten az ágyamon aludtunk el. Az ágyneműm tiszta szempillaspirál és bűzlik az italtól. Csodás.
Nagy nehezen, a fejemet fogva lesétáltam a lépcsőn. Grace épp akkor ért haza az éjszakai műszakjáról.
- Hát te? - kérdezte meglepődötten. - Már rég iskolában kéne lenned!
- Légyszi írj mára igazolást nekem is és Kentinnek is! Ma már biztos nem megyünk be...!
- Mi történt? - kérdezte, miközben lerakta a kabátját.
- Eszek valamit és utána elmondom, mert szörnyen fáj a fejem!
Megettem a reggelimet és mindent elmondtam Grace-nek ami tegnap történt. Először mérges lett azért, hogy ittam, de mindent megértett miután elmondtam az egész történetet. Megnyugtatott, hogy mindenben mellettem lesz.
Nem sokkal később Kentint pillantottuk meg a lépcsőn.
- Jó reggelt! - mondta, majd odaült mellénk.
- Te hogy hogy Clara szobája felől jössz? - kérdezte Grace.
- Nyugi, Grace! Semmi olyan nem történt! - mosolyodtam el.
- Ja... sajnos! - nevetett fel Kentin.
Erre mindenki nevetésbe kezdett.
Ahhoz képest, hogy nevetgéltem kicsit meghaltam belülről. Kitéptek a lelkemből egy darabot. Őt.
Kell nekem. Hiányzik. Még mindig szeretem és ez még egy ideig nem is fog változni. Nekem mindig ő lesz az első, ha már neki én nem.
Péntek van. Ma mindenki bulizni megy. Minden pénteken Castiellel mentünk szórakozni. Most nem fogunk. Most egyedül megyek. Vagy még úgy se...
Látom Kentinen, hogy készül valamire. Nem tetszik ez nekem. Mindig akkor ilyen amikor be akar próbálkozni valamivel. Most nem fog neki sikerülni. Még annyira se mint eddig.
Összetörtem. Elestem. Elbuktam. Padlón vagyok. Lehet bárminek hívni, akkor is rossz érzés. Kívül nem látszik, de ha valaki a fejembe látna... Eltévedne a gondolataim között.
Viszont... Nem adom meg Deborahnak azt az örömöt, hogy szomorúnak lásson. Törekedni fogok arra, hogy minél boldogabbnak tűnjek. Igen, tűnjek.
Egész nap elmélkedtem, leginkább egyedül. Jobb ez most így. Nem akarok senkit nyomasztani a problémáimmal. Így legalább át tudom gondolni a dolgokat és tisztázni magamban a történteket. Igen. Most így lesz a legjobb...
- Velem kell jönnöd! - rontott be a szobámba Kentin.
- Hova? - néztem fel rá unottan.
- Hát bulizni! Péntek van!
- Nincs kedvem - mondtam, majd a fejemre húztam egy párnát.
- Ha odaérsz akkor lesz! Na gyere már!
- Nem megyeeeeek! - kiabáltam csapkodva, mint egy kislány.
Kentin elvigyorodott, majd ráült a hasamra.
- Addig nem szállok le rólad ameddig nem jössz velem!
Ekkor valami 'arra várhasz' féleséget próbáltam mondani, de nem igazán tudtam.
Egyszer csak Kentin leszállt.
- Na, jó. Ha így nem akkor máshogy!
Amikor ezt kimondta kivett a szekrényemből egy ruhát és a sminkjeimet, majd megfogott és letett eléjük.
- Ha nem veszed fel ezt és nem kened ki magad akkor majd én megcsinálom! Gondolom annak nem örülnél!
- Jól van, na! Megyek!
Gyorsan felöltöztem, kisminkeltem magam és felvettem egy, a ruhához illő, magassarkút. A szokás hatalma, hogy feketén öltözködöm. Most sem volt másképp.
Letopogtam a lépcsőn. Kentin már várt. A szeme csillogott és mosolygott. Régen látott már mosolyogni, ezért gondolom megörült neki. Ritka pillanatok egyike, ha én mosolyogok. Ez most is így volt, de most nem igazából. Azért, hogy neki jó legyen és ne legyen miattam szomorú.
- Indulhatunk?
- Hajrá! - mondtam, majd megindultam az ajtó felé.
Egész úton nevettünk. Nem látszott rajtam semmi. Mondjuk nem is akarom, hogy látszódjon... Végül is csak lelépett. Ja, jó lenne így felfogni ezt az egészet. Akkor nem lennék ennyire szomorú emiatt.
Amikor odaértünk a szokásos banda bulizott éppen a legmenőbb slágerekre. De most minden más volt. Viszont ez így jobb. Ha most ránézek egy fiúra, akkor az nem kap egy állast. Igen, ez mindig így történt. Még ha egy fiú haverommal beszélgettem és tudta ő is, hogy sosem járnék vele, akkor is megütötte. Végül is már minden hétvégén úgy vették fel a telefont a mentősök, hogy 'Mizu, Clara?'. Legalább most már ott is ismernek!
Egyszer csak egy ismerős alak közeledett felénk.
- Szia, Clara! Cső Kentin! - jött oda Nat két pohár itallal.
Mi is visszaköszöntünk neki és elvettük a nekünk szánt italokat.
- Képzeljétek! Tegnap este Deborah-t kórházba szállították!
- Biztos rászolgált! - köhintettem egyet.
- Mi történt? - kérdezte Kentin, majd oldalba bökött.
- Elvileg tegnap este Castiel megkereste és elég nagy balhét csaptak aminek az lett a vége, hogy félholtra verte Deborah-t!
Erre félrenyeltem az italomat.
- Heh? - néztem rá kidülledt szemekkel.
- Tudtam, hogy idegbeteg és hülye, de azért ezt nem képzeltem volna róla! - mondta Kentin nyugodtan.
- Jah! Úgy hallottam, hogy eltört a keze, lába meg a kulcscsontja! A többi része meg tiszta lila! Durva lehetett! - kortyolt bele az italába Nat.
Ekkor valaki odaszólt Natnek, ezért el is ment.
Nem gondoltam volna, hogy megüt egy nőt. Ha ezt tudom össze se jövök vele! Jesszusom! Most az egyszer sajnálom Deborah-t! Szörnyű lehetett neki!
Nem sokkal később Castiel is megjelent a színen. Eléggé zavart volt. Sőt, még a stílusa sem a megszokott volt. Valahogy másnak tűnt a szememben. Legfőképpen egy undorító, beteg állatnak.
Annyit ivott, hogy tele hányta a szórakozó helyet. Szégyen volt az egész gyerek úgy ahogy volt. Csak sajnálni tudtam, hogy ilyen undormány alak. Hogy lehettem együtt egy ilyennel?
Egy ideje már figyelt engem. Egy párszor megvető pillantást vetettem rá, ezért nem tudta, hogy most mi van. Nem gondolta, hogy mindent megtudok. Hozzám mindig eljut minden szó! Tudnia kéne...!
Amikor elmentem ismét piát kérni már a berúgás szélén álltam. Mégis jól esett egy kicsit. Addig akarok inni ameddig csak bírok. Szép kis halál lenne... csak épp nem biztos, hogy visszakerülnék a valóságba!
Miután megittuk Kentinnel az italunkat Castiel is odatévedt közénk. Először még nem zavart, mert néha-néha beszóltam neki és elhallgatott, de egyszer csak olyat szólt, hogy nekem is elállt a szavam!
- Te is kérsz egy kicsit?
Tudtam, hogy mire gondol. Ő viszont nem gondolta, hogy tudom miről van szó. Szép kis játék volt ez... de most vége van! Clara beindul és addig nem nyugszik ameddig Castielt a közelében tudja! Miért beszélek magamról E/3. személyben?!
- Tudom, hogy mit akarsz csinálni, de engem már nem érdekelsz fogd fel! Előbb kellett volna gondolkoznod és akkor talán nem lenne most ez így! Amúgy meg tiszta szégyen vagy! Fordulj fel! - mondtam, majd otthagytam őt és Kentint.
Utánam jött. Nem hagyta annyiban. Tisztában vagyok vele, hogy ő még szeret. Tudom, érzem. De már nem érdekel. Ha őt érdekli akkor hozza rendbe valahogy! De már nem fogok vele megint összejönni. Hülye lennék!
- Te tudsz Deborah-ról? - kérdezte úgy, mintha nem tűnt volna fel neki.
- Persze, hogy tudok! Miért ne tudnék? Hozzám minden eljut! Ha akarod, ha nem! Szerintem már mindenki tudja! Gondolkozz már egy kicsit előre a dolgok előtt! Ne legyél ennyire gyerekes!
- Én gyerekes? Nem tudom ki sértődik meg, ha valaki egyszer félrelépett!
- Hogy mi van? Ilyet ki se ejtenék a számon a te helyedben! Neked, hogy esett volna, ha én egy másik fiúval hempergek? Egy undorító féreg vagy! Utállak! - mondtam, majd leköptem és otthagytam.
Tudom, nem nőies dolog, de pont illett a helyzethez. Megérdemelte!
Már elhagytuk az éjfélt amikor már a világomat sem tudtam. Mindenki olyan volt, mint egy zombi. Castielék már józanodtak, én pedig egyre jobban részegedtem. Ezt akartam. Semmi mást.
Kimentem a mosdóba. Amikor belenéztem a tükörbe egy zombit láttam visszanézni belőle. Körülbelül úgy nézhettem ki. A fejem lüktetett és egy kicsit hánytam is.
Rátettem a kezeimet a mosdókagyló szélére a fejemet pedig lehajtottam, hogy ne fájjon annyira. Rázott a hideg és olyan volt, mintha mindenem zsibbadna. Homályos volt minden előttem. Hányingerem volt, mégsem tudtam hányni. Bevizeztem az arcom, de az sem segített. Mindent megpróbáltam, de nem lett jobb.
Egyszer csak Castiel homályos alakja jelent meg mögöttem a tükörben. Vészesen közeledett felém.
Megfordultam, hogy lássa, észrevettem. Féltem, hogy tesz velem valamit, de akkor... megjelent Kentin.
Castielt félrelökte, engem gyorsan felkapott és hazáig rohant velem. Nem ám, hogy hívott volna egy taxit... neeeeem neki futnia kellett! Fiú logika...
Amikor végre hazaértünk Kentin háta tiszta hányás volt. Végül is mit várhatott amikor százzal sodort végig velem az utcákon?! Mindegy. Legalább nem haragudott!
Felvitt a szobámba és letett az ágyra. Már épp kifelé indult amikor magamhoz tértem egy kicsit.
- Kentin... - kezdtem, majd próbáltam felülni.

- Ne! Nehogy felülj! Maradj így! - mondta, majd visszaült az ágyam mellé.
- Sze...ret...lek... - mondtam ki nagy nehezen.
Először én sem hittem a fülemnek. Sosem mondtam ezt Kentinnek csak jó pár hónappal ezelőtt... Talán még akkor se.
Lehet, hogy csak az ital beszélt belőlem, de legbelül mégis komolynak éreztem. Castielt tuti, hogy sohasem fogom elengedni akármennyire is egy undorító féreg, de Kentint mindig is szerettem. Sosem vallottam be magamnak. Inkább bebeszéltem, hogy én Castielt szeretem. Pedig talán nem is így volt. De most már mindegy. Ami történt megtörtént. A múltat már nem lehet visszacsinálni...
- Dehogy szeretsz! Ne beszélj butaságokat! - mosolyodott el.
Szerette volna, hogy tényleg úgy legyen, de úgy gondolta, hogy most csak azért mondom, mert részeg vagyok. Rosszul hitte.
- Persze, persze... - mondtam gúnyosan. - Akkor ne vegyél komolyan!
Ekkor kitört belőlem a sírás. Az eddigi dolgok mind előjöttek rajtam. Nem akartam, hogy Kentin így lásson, de akkor már mindegy volt. Összeomlottam. Mostmár teljesen.
- Hé! Ne sírj! Szépek a könnyek, de egy fiú miatt kár! - mondta, majd megölelt.
- Csak, hogy én nem egy miatt sírok, hanem kettő miatt... Az egyiket eddigis szerettem, de nem vesz komolyan. A másik meg eddig se érdekelt csak azt hittem. Nem könnyű az életem, tudod?! Dehogy tudod!
De félbeszakított. Nem mással, mint egy csókkal. Aztán többel. Majd még többel. Nem gondoltam volna, hogy ez megtörténik egyszer, de a bakancslistámon már kipipálhatom.
Végre az enyém. Vagyis gondolom. Majd reggel talán megtudom. Legalább is remélem...