Tegnap este addig beszélgettünk Kentinnel, hogy mind a ketten az ágyamon aludtunk el. Az ágyneműm tiszta szempillaspirál és bűzlik az italtól. Csodás.
Nagy nehezen, a fejemet fogva lesétáltam a lépcsőn. Grace épp akkor ért haza az éjszakai műszakjáról.
- Hát te? - kérdezte meglepődötten. - Már rég iskolában kéne lenned!
- Légyszi írj mára igazolást nekem is és Kentinnek is! Ma már biztos nem megyünk be...!
- Mi történt? - kérdezte, miközben lerakta a kabátját.
- Eszek valamit és utána elmondom, mert szörnyen fáj a fejem!
Megettem a reggelimet és mindent elmondtam Grace-nek ami tegnap történt. Először mérges lett azért, hogy ittam, de mindent megértett miután elmondtam az egész történetet. Megnyugtatott, hogy mindenben mellettem lesz.
Nem sokkal később Kentint pillantottuk meg a lépcsőn.
- Jó reggelt! - mondta, majd odaült mellénk.
- Te hogy hogy Clara szobája felől jössz? - kérdezte Grace.
- Nyugi, Grace! Semmi olyan nem történt! - mosolyodtam el.
- Ja... sajnos! - nevetett fel Kentin.
Erre mindenki nevetésbe kezdett.
Ahhoz képest, hogy nevetgéltem kicsit meghaltam belülről. Kitéptek a lelkemből egy darabot. Őt.
Kell nekem. Hiányzik. Még mindig szeretem és ez még egy ideig nem is fog változni. Nekem mindig ő lesz az első, ha már neki én nem.
Péntek van. Ma mindenki bulizni megy. Minden pénteken Castiellel mentünk szórakozni. Most nem fogunk. Most egyedül megyek. Vagy még úgy se...
Látom Kentinen, hogy készül valamire. Nem tetszik ez nekem. Mindig akkor ilyen amikor be akar próbálkozni valamivel. Most nem fog neki sikerülni. Még annyira se mint eddig.
Összetörtem. Elestem. Elbuktam. Padlón vagyok. Lehet bárminek hívni, akkor is rossz érzés. Kívül nem látszik, de ha valaki a fejembe látna... Eltévedne a gondolataim között.
Viszont... Nem adom meg Deborahnak azt az örömöt, hogy szomorúnak lásson. Törekedni fogok arra, hogy minél boldogabbnak tűnjek. Igen, tűnjek.
Egész nap elmélkedtem, leginkább egyedül. Jobb ez most így. Nem akarok senkit nyomasztani a problémáimmal. Így legalább át tudom gondolni a dolgokat és tisztázni magamban a történteket. Igen. Most így lesz a legjobb...
- Velem kell jönnöd! - rontott be a szobámba Kentin.
- Hova? - néztem fel rá unottan.
- Hát bulizni! Péntek van!
- Nincs kedvem - mondtam, majd a fejemre húztam egy párnát.
- Ha odaérsz akkor lesz! Na gyere már!
- Nem megyeeeeek! - kiabáltam csapkodva, mint egy kislány.
Kentin elvigyorodott, majd ráült a hasamra.
- Addig nem szállok le rólad ameddig nem jössz velem!
Ekkor valami 'arra várhasz' féleséget próbáltam mondani, de nem igazán tudtam.
Egyszer csak Kentin leszállt.
- Na, jó. Ha így nem akkor máshogy!
Amikor ezt kimondta kivett a szekrényemből egy ruhát és a sminkjeimet, majd megfogott és letett eléjük.
- Ha nem veszed fel ezt és nem kened ki magad akkor majd én megcsinálom! Gondolom annak nem örülnél!
- Jól van, na! Megyek!
Gyorsan felöltöztem, kisminkeltem magam és felvettem egy, a ruhához illő, magassarkút. A szokás hatalma, hogy feketén öltözködöm. Most sem volt másképp.
Letopogtam a lépcsőn. Kentin már várt. A szeme csillogott és mosolygott. Régen látott már mosolyogni, ezért gondolom megörült neki. Ritka pillanatok egyike, ha én mosolyogok. Ez most is így volt, de most nem igazából. Azért, hogy neki jó legyen és ne legyen miattam szomorú.
- Indulhatunk?
- Hajrá! - mondtam, majd megindultam az ajtó felé.
Egész úton nevettünk. Nem látszott rajtam semmi. Mondjuk nem is akarom, hogy látszódjon... Végül is csak lelépett. Ja, jó lenne így felfogni ezt az egészet. Akkor nem lennék ennyire szomorú emiatt.
Amikor odaértünk a szokásos banda bulizott éppen a legmenőbb slágerekre. De most minden más volt. Viszont ez így jobb. Ha most ránézek egy fiúra, akkor az nem kap egy állast. Igen, ez mindig így történt. Még ha egy fiú haverommal beszélgettem és tudta ő is, hogy sosem járnék vele, akkor is megütötte. Végül is már minden hétvégén úgy vették fel a telefont a mentősök, hogy 'Mizu, Clara?'. Legalább most már ott is ismernek!
Egyszer csak egy ismerős alak közeledett felénk.
- Szia, Clara! Cső Kentin! - jött oda Nat két pohár itallal.
Mi is visszaköszöntünk neki és elvettük a nekünk szánt italokat.
- Képzeljétek! Tegnap este Deborah-t kórházba szállították!
- Biztos rászolgált! - köhintettem egyet.
- Mi történt? - kérdezte Kentin, majd oldalba bökött.
- Elvileg tegnap este Castiel megkereste és elég nagy balhét csaptak aminek az lett a vége, hogy félholtra verte Deborah-t!
Erre félrenyeltem az italomat.
- Heh? - néztem rá kidülledt szemekkel.
- Tudtam, hogy idegbeteg és hülye, de azért ezt nem képzeltem volna róla! - mondta Kentin nyugodtan.
- Jah! Úgy hallottam, hogy eltört a keze, lába meg a kulcscsontja! A többi része meg tiszta lila! Durva lehetett! - kortyolt bele az italába Nat.
Ekkor valaki odaszólt Natnek, ezért el is ment.
Nem gondoltam volna, hogy megüt egy nőt. Ha ezt tudom össze se jövök vele! Jesszusom! Most az egyszer sajnálom Deborah-t! Szörnyű lehetett neki!
Nem sokkal később Castiel is megjelent a színen. Eléggé zavart volt. Sőt, még a stílusa sem a megszokott volt. Valahogy másnak tűnt a szememben. Legfőképpen egy undorító, beteg állatnak.
Annyit ivott, hogy tele hányta a szórakozó helyet. Szégyen volt az egész gyerek úgy ahogy volt. Csak sajnálni tudtam, hogy ilyen undormány alak. Hogy lehettem együtt egy ilyennel?
Egy ideje már figyelt engem. Egy párszor megvető pillantást vetettem rá, ezért nem tudta, hogy most mi van. Nem gondolta, hogy mindent megtudok. Hozzám mindig eljut minden szó! Tudnia kéne...!
Amikor elmentem ismét piát kérni már a berúgás szélén álltam. Mégis jól esett egy kicsit. Addig akarok inni ameddig csak bírok. Szép kis halál lenne... csak épp nem biztos, hogy visszakerülnék a valóságba!
Miután megittuk Kentinnel az italunkat Castiel is odatévedt közénk. Először még nem zavart, mert néha-néha beszóltam neki és elhallgatott, de egyszer csak olyat szólt, hogy nekem is elállt a szavam!
- Te is kérsz egy kicsit?
Tudtam, hogy mire gondol. Ő viszont nem gondolta, hogy tudom miről van szó. Szép kis játék volt ez... de most vége van! Clara beindul és addig nem nyugszik ameddig Castielt a közelében tudja! Miért beszélek magamról E/3. személyben?!
- Tudom, hogy mit akarsz csinálni, de engem már nem érdekelsz fogd fel! Előbb kellett volna gondolkoznod és akkor talán nem lenne most ez így! Amúgy meg tiszta szégyen vagy! Fordulj fel! - mondtam, majd otthagytam őt és Kentint.
Utánam jött. Nem hagyta annyiban. Tisztában vagyok vele, hogy ő még szeret. Tudom, érzem. De már nem érdekel. Ha őt érdekli akkor hozza rendbe valahogy! De már nem fogok vele megint összejönni. Hülye lennék!
- Te tudsz Deborah-ról? - kérdezte úgy, mintha nem tűnt volna fel neki.
- Persze, hogy tudok! Miért ne tudnék? Hozzám minden eljut! Ha akarod, ha nem! Szerintem már mindenki tudja! Gondolkozz már egy kicsit előre a dolgok előtt! Ne legyél ennyire gyerekes!
- Én gyerekes? Nem tudom ki sértődik meg, ha valaki egyszer félrelépett!
- Hogy mi van? Ilyet ki se ejtenék a számon a te helyedben! Neked, hogy esett volna, ha én egy másik fiúval hempergek? Egy undorító féreg vagy! Utállak! - mondtam, majd leköptem és otthagytam.
Tudom, nem nőies dolog, de pont illett a helyzethez. Megérdemelte!
Már elhagytuk az éjfélt amikor már a világomat sem tudtam. Mindenki olyan volt, mint egy zombi. Castielék már józanodtak, én pedig egyre jobban részegedtem. Ezt akartam. Semmi mást.
Kimentem a mosdóba. Amikor belenéztem a tükörbe egy zombit láttam visszanézni belőle. Körülbelül úgy nézhettem ki. A fejem lüktetett és egy kicsit hánytam is.
Rátettem a kezeimet a mosdókagyló szélére a fejemet pedig lehajtottam, hogy ne fájjon annyira. Rázott a hideg és olyan volt, mintha mindenem zsibbadna. Homályos volt minden előttem. Hányingerem volt, mégsem tudtam hányni. Bevizeztem az arcom, de az sem segített. Mindent megpróbáltam, de nem lett jobb.
Egyszer csak Castiel homályos alakja jelent meg mögöttem a tükörben. Vészesen közeledett felém.
Megfordultam, hogy lássa, észrevettem. Féltem, hogy tesz velem valamit, de akkor... megjelent Kentin.
Castielt félrelökte, engem gyorsan felkapott és hazáig rohant velem. Nem ám, hogy hívott volna egy taxit... neeeeem neki futnia kellett! Fiú logika...
Amikor végre hazaértünk Kentin háta tiszta hányás volt. Végül is mit várhatott amikor százzal sodort végig velem az utcákon?! Mindegy. Legalább nem haragudott!
Felvitt a szobámba és letett az ágyra. Már épp kifelé indult amikor magamhoz tértem egy kicsit.
- Kentin... - kezdtem, majd próbáltam felülni.
Nagy nehezen, a fejemet fogva lesétáltam a lépcsőn. Grace épp akkor ért haza az éjszakai műszakjáról.
- Hát te? - kérdezte meglepődötten. - Már rég iskolában kéne lenned!
- Légyszi írj mára igazolást nekem is és Kentinnek is! Ma már biztos nem megyünk be...!
- Mi történt? - kérdezte, miközben lerakta a kabátját.
- Eszek valamit és utána elmondom, mert szörnyen fáj a fejem!
Megettem a reggelimet és mindent elmondtam Grace-nek ami tegnap történt. Először mérges lett azért, hogy ittam, de mindent megértett miután elmondtam az egész történetet. Megnyugtatott, hogy mindenben mellettem lesz.
Nem sokkal később Kentint pillantottuk meg a lépcsőn.
- Jó reggelt! - mondta, majd odaült mellénk.
- Te hogy hogy Clara szobája felől jössz? - kérdezte Grace.
- Nyugi, Grace! Semmi olyan nem történt! - mosolyodtam el.
- Ja... sajnos! - nevetett fel Kentin.
Erre mindenki nevetésbe kezdett.
Ahhoz képest, hogy nevetgéltem kicsit meghaltam belülről. Kitéptek a lelkemből egy darabot. Őt.
Kell nekem. Hiányzik. Még mindig szeretem és ez még egy ideig nem is fog változni. Nekem mindig ő lesz az első, ha már neki én nem.
Péntek van. Ma mindenki bulizni megy. Minden pénteken Castiellel mentünk szórakozni. Most nem fogunk. Most egyedül megyek. Vagy még úgy se...
Látom Kentinen, hogy készül valamire. Nem tetszik ez nekem. Mindig akkor ilyen amikor be akar próbálkozni valamivel. Most nem fog neki sikerülni. Még annyira se mint eddig.
Összetörtem. Elestem. Elbuktam. Padlón vagyok. Lehet bárminek hívni, akkor is rossz érzés. Kívül nem látszik, de ha valaki a fejembe látna... Eltévedne a gondolataim között.
Viszont... Nem adom meg Deborahnak azt az örömöt, hogy szomorúnak lásson. Törekedni fogok arra, hogy minél boldogabbnak tűnjek. Igen, tűnjek.
Egész nap elmélkedtem, leginkább egyedül. Jobb ez most így. Nem akarok senkit nyomasztani a problémáimmal. Így legalább át tudom gondolni a dolgokat és tisztázni magamban a történteket. Igen. Most így lesz a legjobb...
- Velem kell jönnöd! - rontott be a szobámba Kentin.
- Hova? - néztem fel rá unottan.
- Hát bulizni! Péntek van!
- Nincs kedvem - mondtam, majd a fejemre húztam egy párnát.
- Ha odaérsz akkor lesz! Na gyere már!
- Nem megyeeeeek! - kiabáltam csapkodva, mint egy kislány.
Kentin elvigyorodott, majd ráült a hasamra.
- Addig nem szállok le rólad ameddig nem jössz velem!
Ekkor valami 'arra várhasz' féleséget próbáltam mondani, de nem igazán tudtam.
Egyszer csak Kentin leszállt.
- Na, jó. Ha így nem akkor máshogy!
Amikor ezt kimondta kivett a szekrényemből egy ruhát és a sminkjeimet, majd megfogott és letett eléjük.
- Ha nem veszed fel ezt és nem kened ki magad akkor majd én megcsinálom! Gondolom annak nem örülnél!
- Jól van, na! Megyek!
Gyorsan felöltöztem, kisminkeltem magam és felvettem egy, a ruhához illő, magassarkút. A szokás hatalma, hogy feketén öltözködöm. Most sem volt másképp.
Letopogtam a lépcsőn. Kentin már várt. A szeme csillogott és mosolygott. Régen látott már mosolyogni, ezért gondolom megörült neki. Ritka pillanatok egyike, ha én mosolyogok. Ez most is így volt, de most nem igazából. Azért, hogy neki jó legyen és ne legyen miattam szomorú.
- Indulhatunk?
- Hajrá! - mondtam, majd megindultam az ajtó felé.
Egész úton nevettünk. Nem látszott rajtam semmi. Mondjuk nem is akarom, hogy látszódjon... Végül is csak lelépett. Ja, jó lenne így felfogni ezt az egészet. Akkor nem lennék ennyire szomorú emiatt.
Amikor odaértünk a szokásos banda bulizott éppen a legmenőbb slágerekre. De most minden más volt. Viszont ez így jobb. Ha most ránézek egy fiúra, akkor az nem kap egy állast. Igen, ez mindig így történt. Még ha egy fiú haverommal beszélgettem és tudta ő is, hogy sosem járnék vele, akkor is megütötte. Végül is már minden hétvégén úgy vették fel a telefont a mentősök, hogy 'Mizu, Clara?'. Legalább most már ott is ismernek!
Egyszer csak egy ismerős alak közeledett felénk.
- Szia, Clara! Cső Kentin! - jött oda Nat két pohár itallal.
Mi is visszaköszöntünk neki és elvettük a nekünk szánt italokat.
- Képzeljétek! Tegnap este Deborah-t kórházba szállították!
- Biztos rászolgált! - köhintettem egyet.
- Mi történt? - kérdezte Kentin, majd oldalba bökött.
- Elvileg tegnap este Castiel megkereste és elég nagy balhét csaptak aminek az lett a vége, hogy félholtra verte Deborah-t!
Erre félrenyeltem az italomat.
- Heh? - néztem rá kidülledt szemekkel.
- Tudtam, hogy idegbeteg és hülye, de azért ezt nem képzeltem volna róla! - mondta Kentin nyugodtan.
- Jah! Úgy hallottam, hogy eltört a keze, lába meg a kulcscsontja! A többi része meg tiszta lila! Durva lehetett! - kortyolt bele az italába Nat.
Ekkor valaki odaszólt Natnek, ezért el is ment.
Nem gondoltam volna, hogy megüt egy nőt. Ha ezt tudom össze se jövök vele! Jesszusom! Most az egyszer sajnálom Deborah-t! Szörnyű lehetett neki!
Nem sokkal később Castiel is megjelent a színen. Eléggé zavart volt. Sőt, még a stílusa sem a megszokott volt. Valahogy másnak tűnt a szememben. Legfőképpen egy undorító, beteg állatnak.
Annyit ivott, hogy tele hányta a szórakozó helyet. Szégyen volt az egész gyerek úgy ahogy volt. Csak sajnálni tudtam, hogy ilyen undormány alak. Hogy lehettem együtt egy ilyennel?
Egy ideje már figyelt engem. Egy párszor megvető pillantást vetettem rá, ezért nem tudta, hogy most mi van. Nem gondolta, hogy mindent megtudok. Hozzám mindig eljut minden szó! Tudnia kéne...!
Amikor elmentem ismét piát kérni már a berúgás szélén álltam. Mégis jól esett egy kicsit. Addig akarok inni ameddig csak bírok. Szép kis halál lenne... csak épp nem biztos, hogy visszakerülnék a valóságba!
Miután megittuk Kentinnel az italunkat Castiel is odatévedt közénk. Először még nem zavart, mert néha-néha beszóltam neki és elhallgatott, de egyszer csak olyat szólt, hogy nekem is elállt a szavam!
- Te is kérsz egy kicsit?
Tudtam, hogy mire gondol. Ő viszont nem gondolta, hogy tudom miről van szó. Szép kis játék volt ez... de most vége van! Clara beindul és addig nem nyugszik ameddig Castielt a közelében tudja! Miért beszélek magamról E/3. személyben?!
- Tudom, hogy mit akarsz csinálni, de engem már nem érdekelsz fogd fel! Előbb kellett volna gondolkoznod és akkor talán nem lenne most ez így! Amúgy meg tiszta szégyen vagy! Fordulj fel! - mondtam, majd otthagytam őt és Kentint.
Utánam jött. Nem hagyta annyiban. Tisztában vagyok vele, hogy ő még szeret. Tudom, érzem. De már nem érdekel. Ha őt érdekli akkor hozza rendbe valahogy! De már nem fogok vele megint összejönni. Hülye lennék!
- Te tudsz Deborah-ról? - kérdezte úgy, mintha nem tűnt volna fel neki.
- Persze, hogy tudok! Miért ne tudnék? Hozzám minden eljut! Ha akarod, ha nem! Szerintem már mindenki tudja! Gondolkozz már egy kicsit előre a dolgok előtt! Ne legyél ennyire gyerekes!
- Én gyerekes? Nem tudom ki sértődik meg, ha valaki egyszer félrelépett!
- Hogy mi van? Ilyet ki se ejtenék a számon a te helyedben! Neked, hogy esett volna, ha én egy másik fiúval hempergek? Egy undorító féreg vagy! Utállak! - mondtam, majd leköptem és otthagytam.
Tudom, nem nőies dolog, de pont illett a helyzethez. Megérdemelte!
Már elhagytuk az éjfélt amikor már a világomat sem tudtam. Mindenki olyan volt, mint egy zombi. Castielék már józanodtak, én pedig egyre jobban részegedtem. Ezt akartam. Semmi mást.
Kimentem a mosdóba. Amikor belenéztem a tükörbe egy zombit láttam visszanézni belőle. Körülbelül úgy nézhettem ki. A fejem lüktetett és egy kicsit hánytam is.
Rátettem a kezeimet a mosdókagyló szélére a fejemet pedig lehajtottam, hogy ne fájjon annyira. Rázott a hideg és olyan volt, mintha mindenem zsibbadna. Homályos volt minden előttem. Hányingerem volt, mégsem tudtam hányni. Bevizeztem az arcom, de az sem segített. Mindent megpróbáltam, de nem lett jobb.
Egyszer csak Castiel homályos alakja jelent meg mögöttem a tükörben. Vészesen közeledett felém.
Megfordultam, hogy lássa, észrevettem. Féltem, hogy tesz velem valamit, de akkor... megjelent Kentin.
Castielt félrelökte, engem gyorsan felkapott és hazáig rohant velem. Nem ám, hogy hívott volna egy taxit... neeeeem neki futnia kellett! Fiú logika...
Amikor végre hazaértünk Kentin háta tiszta hányás volt. Végül is mit várhatott amikor százzal sodort végig velem az utcákon?! Mindegy. Legalább nem haragudott!
Felvitt a szobámba és letett az ágyra. Már épp kifelé indult amikor magamhoz tértem egy kicsit.
- Kentin... - kezdtem, majd próbáltam felülni.
- Ne! Nehogy felülj! Maradj így! - mondta, majd visszaült az ágyam mellé.
- Sze...ret...lek... - mondtam ki nagy nehezen.
Először én sem hittem a fülemnek. Sosem mondtam ezt Kentinnek csak jó pár hónappal ezelőtt... Talán még akkor se.
Lehet, hogy csak az ital beszélt belőlem, de legbelül mégis komolynak éreztem. Castielt tuti, hogy sohasem fogom elengedni akármennyire is egy undorító féreg, de Kentint mindig is szerettem. Sosem vallottam be magamnak. Inkább bebeszéltem, hogy én Castielt szeretem. Pedig talán nem is így volt. De most már mindegy. Ami történt megtörtént. A múltat már nem lehet visszacsinálni...
- Dehogy szeretsz! Ne beszélj butaságokat! - mosolyodott el.
Szerette volna, hogy tényleg úgy legyen, de úgy gondolta, hogy most csak azért mondom, mert részeg vagyok. Rosszul hitte.
- Persze, persze... - mondtam gúnyosan. - Akkor ne vegyél komolyan!
Ekkor kitört belőlem a sírás. Az eddigi dolgok mind előjöttek rajtam. Nem akartam, hogy Kentin így lásson, de akkor már mindegy volt. Összeomlottam. Mostmár teljesen.
- Hé! Ne sírj! Szépek a könnyek, de egy fiú miatt kár! - mondta, majd megölelt.
- Csak, hogy én nem egy miatt sírok, hanem kettő miatt... Az egyiket eddigis szerettem, de nem vesz komolyan. A másik meg eddig se érdekelt csak azt hittem. Nem könnyű az életem, tudod?! Dehogy tudod!
De félbeszakított. Nem mással, mint egy csókkal. Aztán többel. Majd még többel. Nem gondoltam volna, hogy ez megtörténik egyszer, de a bakancslistámon már kipipálhatom.
Végre az enyém. Vagyis gondolom. Majd reggel talán megtudom. Legalább is remélem...
- Sze...ret...lek... - mondtam ki nagy nehezen.
Először én sem hittem a fülemnek. Sosem mondtam ezt Kentinnek csak jó pár hónappal ezelőtt... Talán még akkor se.
Lehet, hogy csak az ital beszélt belőlem, de legbelül mégis komolynak éreztem. Castielt tuti, hogy sohasem fogom elengedni akármennyire is egy undorító féreg, de Kentint mindig is szerettem. Sosem vallottam be magamnak. Inkább bebeszéltem, hogy én Castielt szeretem. Pedig talán nem is így volt. De most már mindegy. Ami történt megtörtént. A múltat már nem lehet visszacsinálni...
- Dehogy szeretsz! Ne beszélj butaságokat! - mosolyodott el.
Szerette volna, hogy tényleg úgy legyen, de úgy gondolta, hogy most csak azért mondom, mert részeg vagyok. Rosszul hitte.
- Persze, persze... - mondtam gúnyosan. - Akkor ne vegyél komolyan!
Ekkor kitört belőlem a sírás. Az eddigi dolgok mind előjöttek rajtam. Nem akartam, hogy Kentin így lásson, de akkor már mindegy volt. Összeomlottam. Mostmár teljesen.
- Hé! Ne sírj! Szépek a könnyek, de egy fiú miatt kár! - mondta, majd megölelt.
- Csak, hogy én nem egy miatt sírok, hanem kettő miatt... Az egyiket eddigis szerettem, de nem vesz komolyan. A másik meg eddig se érdekelt csak azt hittem. Nem könnyű az életem, tudod?! Dehogy tudod!
De félbeszakított. Nem mással, mint egy csókkal. Aztán többel. Majd még többel. Nem gondoltam volna, hogy ez megtörténik egyszer, de a bakancslistámon már kipipálhatom.
Végre az enyém. Vagyis gondolom. Majd reggel talán megtudom. Legalább is remélem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése