Amikor felébredtem először a plafont kezdtem el bámulni. Nem tudtam, hogy hol vagyok és szörnyen fájt a fejem. Nagyon fáztam.
Amikor okot kerestem, hogy miért, rájöttem, hogy egy szál semmiben vagyok és Kentin fekszik mellettem szintén ugyanúgy. Nem tudom, hogy került egyáltalán ide, de jobb lesz ha minél előbb eltűnök!
Felvettem a fehérneműmet és egy köntöst, majd megpróbáltam felállni. Nagy nehezen, de sikerült.
Szépen lassan letopogtam a lépcsőn. Egyesével szedtem a lépcsőfokokat. Pechemre megint Grace-el találkoztam először, aki nem tudta, hogy mi van. Már egy cipőben járunk...
Szokásosan leültünk az asztalhoz és Grace eléggé méregetett.
- Mi van?
- Ezt én is kérdezhetném! - vágott vissza Grace nevetve.
- Ahhj... Grace! Hidd el én sem tudom, hogy mi van! Nem emlékszem semmire a tegnapból... Csak annyira, hogy elmentünk bulizni; kiderült, hogy Castiel megverte Deborah-t; veszekedtem a vörös hajú féreggel egy sort; az utolsó emlékem pedig az, hogy a mosdóban vagyok... Utána már képszakadás!
- Meg ittál is ezek közben... Igaz?
- Igen... - sütöttem le a szemeimet.
- Lehet, hogy elájultál! Ne gondolj azonnal a legrosszabbra!
Ha tudná mi fogadott pár perccel ezelőtt akkor nem ezt mondaná... Akkor engem lecseszne, Kentint pedig lefejezné... Aha, valami ilyesmi.
Nem sokkal később Kentin is lesétált a lépcsőn. Szerencsére rendesen felöltözve. Huh.
- Te nem tudsz valamit a tegnap estéről? - kérdezte Grace sejtelmesen.
Úgy néztem Kentinre, mint aki meg akarná ölni, ezért alig mert megszólalni. A reggeli dolgok miatt kicsit sejtem mi történhetett...
- Elmondhatom? - kérdezte tőlem Kentin félve.
- Azt se tudom, hogy mit akarsz mondani! Nem emlékszem semmire!
- Jó, akkor majd csak neked elmondom! Vagy ha akarod utána Grace-nek is elmondhatod, de nem valami szép történet...
- Most is elmondhatnád!
- Akkor gyere már! - mondta Kentin, majd átkarolta a vállam és mint két hülye, úgy mentünk fel a lépcsőn.
Bementünk a szobámba. Kentin mindent elmondott. Mostmár értem az egészet... majdnem.
- És miért feküdtem le veled?
- Elvileg "szeretsz"... - húzta félmosolyra a száját.
- És ezt te honnan veszed?
- Te mondtad... - nevetett fel.
Erre kicsit piros lettem. Nem gondoltam volna, hogy pont Kentinnek fogok ilyet mondani. Talán még magamban is csalódtam. Nem lehetek ennél ribancosabb...!
Castielhez még kötődöm, de az sosem volt szerelem ami közte és köztem volt. Akármennyire is megváltoztam ezáltal. Az elején talán még szerettem, de szerintem ő már akkor se. Ki tudja, hogy hány lánnyal csalt meg?! Rossz ezekbe belegondolni. Pedig ő segített ki a bajból. Ő állított fel a padlóról. Ő volt az őrangyalom. De már nem az. Mostmár minden más.
Emlékszem amikor még lehordtam mindenféle hamutálnak... Az volt a jó élet, nem ez. Már akkor is igazam volt, mégis képes volt magába bolondítani. Hogy, hogy csinálta nem is érdekel, de még egyszer ez nem fog megtörténni. Idegenek leszünk, közös emlékekkel. Még barátok se. Csak egy osztálytárs lesz. Semmi más. Legalább is remélem, hogy sikerül ezt megvalósítanom.
Viszont, hogy Kentinnel mi lesz... Még nem fogok vele összejönni az biztos...! Sőt, lehet, hogy nem is fogok. Jobb lesz ez így neki is! Velem nagyon nehéz. Néha már túlságosan is! Nem akarom, hogy szenvedjen miattam!
- Akkor most...
- Ohm... Nem tudom! - mondtam kicsit szomorúan.
- Miért ne?
- Mert 2 napja még Castiel csaja voltam! Fel bírod fogni? - kiabáltam rá. - Bocs, csak kicsit ideges vagyok... - nyugodtam meg végül.
- Jó, rendben. Majd lesz valahogy... -mondta, és már majdnem kint volt az ajtón.
Ninja gyorsasággal becsuktam az ajtót, őt pedig magamhoz rántottam.
Mélyen a szép zöld szemeibe néztem, majd megcsókoltam.
- Mostmár mehetsz... - mosolyodtam el.
- Már nem akarok! - húzta félmosolyra a száját.
- Muszáj lesz különben Grace kiabálni fog!
- Na jó. De csak azért megyek!
- Jó, jó csak menj már! - nevettem fel.
Becsuktam az ajtót, majd mosolyogva ültem le szépen lassan a földre.
Hát ilyen ez. Amikor hülye vagy és bedőlsz a rószaszín felhőknek, aztán kimész a pillangók közé a rétre. Igen, ez értelmetlen, de én értem. Végül is semmi bajom. Csak a szerelem...
Elterveztem, hogy sétálok egy kicsit így a decemberi hóesésben, ezért jól felöltöztem és el is indultam.
Ilyen gyorsan elment az ősz. Lassan már karácsony. Három és fél hónapot elcsesztem Castielre. Hiába volt.
Nagy pelyhekben esik a hó. A kisgyerekek a parkban hóembert építenek a szüleikkel. Könnyek szöktek a szemembe amikor megláttam őket... Ez nekem nem adatott meg...
Mindig csak az utálkozást kaptam. Azt, hogy milyen kövér vagyok, milyen csúnya vagyok és még sok minden más... Én voltam mindig a második a húgom után. Ő mindig mindent megkapott amit kiejtett a száján. Mindenhova elengedték. Ha rossz jegyet kapott nem kapott pofont soha. Én pedig ezeknek az ellenkezőjét kaptam... Nap, mint nap. Senki sem vett észre belőle semmit, mert úgy hitték, hogy anyuék a legjobban bánnak velünk. Jó, mondjuk nem is panaszkodhattunk semmire, de azért rossz sorsom volt. Aztán idecsöppentem és minden megoldódott egy este alatt...
Kedvet kaptam bemenni a parkba, ezért le is ültem ott egy padra. Nem sokkal később egy kislány szaladt oda hozzám.
- Szia! Mi a neved? - kérdezte a szokásos kislány hangon.
- Clara. És neked?
- Alicia. Nagyon szép neved van! - mondta, tapsolva.
- Köszönöm szépen! A tied is szép!
- Jössz hóembert építeni? - kérdezte, majd meg sem várta a válaszom, csak húzott maga után.
Ügyesen görgette a havat és egy csomó kis hóembert csináltunk. A szülei egyfolytában néztek minket.
- Tudod... Nekem rosszak anyukámék! - szomorodott el.
- Ne mondj ilyet! Örülj, hogy neked van, mert másnak nincs és még veled is cserélne! Nekem sincsenek szüleim és elég rossz ez így! - magyaráztam neki mosolyogva, hogy meg is értse.
- Én cserélnék veled! Velem nem is foglalkoznak, csak a nővéremmel. Utálom őket!
- Ne beszélj butaságokat! Ugyanúgy szeretnek téged is, mint őt! A szülőknél nincs megkülönböztetés! Legalább is jobb ebben a hitben élni... - mondtam, a végét már kicsit halkabban.
- De neked hogy hogy nincs anyukád meg apukád?
- Ez eléggé bonyolult, de az a lényeg, hogy engem egy nő nevel, akit körülbelül 3 éve ismertem meg és úgy vett magához!
- Had menjek veled! Kérlek!
- Figyelj! Nekem sem volt a szüleimmel virágos életem, de még mindig jobban örülnék annak, ha nekem lennének! Maradj csak szépen velük! Idővel úgy is minden más lesz! Csak akarni kell...
- De azért majd még találkozunk? - kérdezte szomorúan.
- Persze! Na szia! - integettem neki, majd ki is mentem a parkból.
Ugyanabban a helyzetben van, mint én. Talán még rosszabban, de azért mégsem foghatom meg és szaladhatok el vele! Azért ehhez sokkal több és jobb dolog kell... Nincs választása. Nekem volt és éltem is vele. Nem küldettem magam vissza Grace-el. Sokkal jobb volt nekem így, nélkülük...
Ahogy tovább sétáltam Castielt láttam egy padon ülni a buszmegállóban. Eléggé zavart volt. Cigarettázott és telefonozott egyszerre. A két oldalán egy-egy olyasmi srác ült, mint ő. Nem akartam belekeveredni semmibe, ezért feltettem a kapucnimat, hogy még véletlenül se lásson meg.
Amikor közelebb értem hozzájuk elkezdtem gyorsabban sétálni, hogy minél kevesebb ideig legyen esélye megismerni.
- Clara! Azt hitted nem ismerem meg a csinos lábaidat? - kiabált utánam, majd szívott egyet a cigijéből.
- Őszintén? Bíztam benne! - fordultam vissza.
- Sosem tévesztelek el! Száz közül is megismernélek! - mosolyodott el.
- Én viszont téged most sem akartalak! Szóval csumi! - indultam meg.
- Kentinnek már megmutogattad a lábaidat meg mást is, mi?
- Ha idegesíteni akarsz akkor ne most! Kösz.
- Én csak egy választ szeretnék! - jött hozzám közelebb.
- Mégis mire akarsz te választ még?
- Arra, hogy szerinted találsz nálam jobbat?
- Már találtam. Nem kell messzire menjek hozzá! - húztam félmosolyra a számat, majd elindultam ismét.
Már nem tudott mivel visszavágni. Kifogyott a habi dumáiból... Haha!
Az utcák kihaltak. A hó csendesen esett. Egyedül sétáltam az út közepén. Még autó se jött szóval nyugodtan megtehettem. Magányosnak éreztem magam.
Egyszer csak Alicia sétált ki a bokrok közül. Sírva odafutott hozzám és szorosan megölelt. El sem engedett.
- Mi történt? - kérdeztem aggódva.
- Előjött sok-sok bácsi és elvitték anyukámat meg apukámat is!
- Milyen bácsik voltak?
- Piros volt a mellényük és ilyen "víííííjúúúú" autóval jöttek!
- A mentősök?
- Igen, mert anyuék tiszta véresek voltak! Ilyen fekete zsákba belepakolták és elrabolták őket!
- Öhm... Nem elrabolták őket... - kezdtem, amikor leesett, hogy mi van.
- Akkor mi történt? Tudsz valamit? - nézett fel rám nagy szemekkel.
- Ez azt jelenti, hogy velünk kell élned!
- Sz-Szóval... N-Nekem sincs... - szipogott hevesen.
- Sajnálom, kincsem! - mondtam, majd felvettem az ölembe és teljesen hazáig vittem.
Amikor vittem már nem sírt. Látszott rajta, hogy nem igazán hatotta meg a dolog. Sírt egy picit, de nem igazán könnyezte meg. Én is ezt tettem volna, ha ez történt volna velem is.
Ahogy hazaértünk Grace kérdőn nézett rám. Elmeséltem neki, hogy miért hoztam ide a kislányt, aztán megértette. Hivatalosan is befogadta magunk közé!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése