11. rész - A tanulás hiánya: hozzuk vissza őket! 2/2

- Minek vagy itt? - kiabált Kentin a lépcső tetejéről.
- Egész este itt voltam, nem tűnt fel?! - kiabált vissza Castiel.
- Hé! Ne veszekedjetek már! - néztem rájuk dühösen.
Nincs szebb amikor reggel van, fáj a fejed és két ember ordít egyszerre! Egész este semmi bajuk nem volt! Mondjuk Kentin nem is tudta, hogy Castiel itt van, de akkor is!
- Clara... El kell mondanom valamit! - fordult hozzám Castiel.
- Nekem is! - néztem rá komolyan.
- Másik iskolába megyek! - mondtuk teljesen egyszerre.
- Te vagy Metcross?
- Te meg Delwhite? - nevettem fel.
- Utálom ezt a nevet, mert benne van, hogy fehér. Nézz rám! Látsz rajtam valami fehéret? - nevetett ő is.
Én inkább nem mondtam, hogy én is utálom ezt a nevet, mert a valóságban élő apámtól kaptam, aki igazából 13 évesen sem foglalkozott velem...
- Nem tudtátok egymás vezetéknevét? Ti aztán jól összejöttetek! - nevetett ki minket Kentin.
- Hahaha, de vicces! - gúnyolta ki Castiel. - És melyikbe mész?
- A Maido-ba! - vágtam rá.
- Én is!
- Ez így tök jó meg minden, de...
- De? - nézett rám komolyan.
- Aname... Őt is ott akarom tudni!
- Arra várhatsz, mert az ő jegyei olyan fényesek, mint a csillagok!
- Hajhh... Remélem minél hamarabb vissza tudok jönni...
- Khmm... Tudunk! - kacsintott rám.
Miután megreggeliztunk el is indultunk az első napra a Maido-ba. Hurrá.

Eközben a Sweet Amorisban!

Mindenki olyan volt, mint minden reggel. Sürögtek-forogtak mindenfelé. Nem tudták, hogy két iskolatársuk már nincs velük.
Hamarosan becsengettek és mindenki bement a termébe. Nagy volt a zaj és még nagyobb a kupi. Egyszer csak Aname kiállt az osztály elé:
- Figyelem emberek! - erre mindenki elhallgatott. - Hú, ez gyors volt! Na szóval azt szeretném mondani, hogy két osztálytársunkat átküldték a Maido gimibe!
Amikor ezt meghallották egyre kíváncsiabbak lettek.
- A nevük Clara és Castiel! Úgy tudom, hogy sokan szeretitek őket és arra szeretnélek titeket kérni, hogy segítsetek őket visszahozni egy-két csellel! Benne vagytok?
Erre mindenki elkezdett ujjongani, ugrálni és kiabálni. Elkezdődött a "hozzuk vissza őket" akció!

Eközben a Maidoban!

Az egész óra unalmas volt. Most nem tudtam levelezni Aname-val. Kár, hogy nincs itt... Nem kívánom azt neki, hogy rosszak legyenek a jegyei, de jó lenne ha itt lenne!
- Az órát befejeztem! - mondta a tanár, majd mindenki kiözönlött a teremből.
Mi azonnal a szekrényünkhöz siettünk. Az én záram ki se nyílott. Nagyon jó ez így az első napon!
Gyorsan bementem az igazgatóiba szólni és átpakoltattak egy másik szekrénybe.
Ahogy pakoltam befelé a szomszéd szekrényben egy csaj éppen sminkelt a tükrében. Már csak ez hiányzott: Egy plázacica a szomszédom!
- Mit bámulsz? - kérdezte.
Majdnem mondtam, hogy mit, de inkább megtartottam magamnak. Ez így okosabb dolog volt!

Eközben a Sweet Amorisban!

- Figyelem! Mindenki kész van a plakátokkal és a táblákkal? - kérdezte a tömegtől Aname.
- Igen! - mondta egyszerre mindenki.
- Akkor indulás! - intett Aname.
Egy egész osztály zúdult ki az épületből táblákkal, pólókkal hadonászva. Mindenki kiabált és próbált minél feltűnőbb lenni. Sikerült is nekik, mert mindenki őket nézte!
A tömeg egyenesen a Maido gimi felé tartott. A forgalom megbénult, az autók alig tudtak közlekedni. Elég nagy volt a felhajtás.
Amikor a gimnázium kapui elé értek elkezdtek kiabálni és mutogatták felírataikat. Mindenki az ablakból leskelődött és figyelte az eseményeket.

Eközben a Maidoban!

Mindenki az ablakot bámulta. Engem egyszerűen nem is érdekelt, hogy mi történik. Ha egy pár szórakozott 16 évest akarok látni akkor elmegyek bulizni! Ennyi...!
- Hé, Clara! Nézd! - bökte meg a vállamat Castiel.
A kapuk előtt a volt osztályom kiabált, élükön Aname-val. Engem és Castielt követelték. A tömeg egyre hangosabb volt. Nem hagyták annyiban a dolgot!
Amikor a tömeg a leghangosabb volt Castiellel kiültünk az ablakba. Erre még nagyobb zajt csaptak.
- Imádlak Aname! - kiabáltam, majd mutattam neki egy szivet.
- Én is! - kiabált vissza.
A saját szavainkat alig hallottuk annyira kiabáltak lent.
- Mit képzelnek maguk? Egy napja vannak itt már is bajba keverednek? - jött oda a tanár az ablakhoz.
- Hé! Nyugi van! Nem én akartam ide jönni! Puszipá! - mondtam, majd Castiellel kirohantunk a teremből.
Amilyen gyorsan csak tudtunk rohantunk kifelé. A tömeg már szinte a tetőfokon volt. Az igazgatónő az ablakból kiabálva csítította őket, de nem ment neki. Ők nyertek. Már csak a Sweet Amorisba kéne visszatérni!
- Csókolom igazgatónő! Sok szerencsét a továbbiakban! - kiabáltam az ablakból majdnem kieső néninek, aki történetesen az igazgató volt.

Vissza a Sweet Amorisba!

A tömeggel együtt visszavonultunk a Sweet Amoris gimnáziumba. Eddig minden csendes volt, de aztán megjöttünk mi!
Amikor bementünk az igazgatónő már az egész iskolát bejárta az osztályért, ezért le is szidta őket, aztán jött a mi kis dolgunk...
- Mivel kirúgatták magukat a Maidoból, ezért köteles vagyok visszavenni magukat! DE! Ez nem azt jelenti, hogy nem küldhetlek át titeket még egyszer! Ha jövőre is ilyen jegyeik lesznek gondoskodom róla, hogy akkor már ott is maradjanak! Most az egyszer visszajöhetnek! De többé nem lesz ilyen szerencséjük!
- Köszönjük igazgatónő! - mondtam, majd megöleltem.
A zajos osztállyal végigmentünk az addig csendes folyosón egyenesen a teremig. Egy napig se voltam a Maidoban, de hiányzott a tipikus Sweet Amoris illat! Végre újra itt!

10. rész - A tanulás hiánya: következmény 2/1

Leesett az első hó. Kemény egy hónap telt el azóta, amióta újra kedvel mindenki. Aname-val azóta is nagyon jó barátnők vagyunk. Kentinnel kialakult köztünk egy kis barátság, de még ígyis távolság tartó vagyok vele szemben. Castiel-el boldogabbak vagyunk, mint valaha. Szinte tökéletes az egész! Vagy mégsem?
- Clara! Egy újabb egyes! Ha így folytatja év végén megbuktatom! Mi van magával?
Hát igen. A jegyeim még most sem annyira fényesek. Grace már nem ér rá velem tanulni, mert sok a munkája, Aname ígyis busszal jár be ide, Castielnek se jobbak a jegyei szóval ő kilőve, Kentin pedig... vele pedig nem fogok tanulni!
Majdnem minden tantárgyból bukásra állok és lassan itt a félév. Csodás. Legalább félévkor nem buktathatnak meg, különben nekem annyi lenne!
Órák után gyorsan átpakoltam a táskámat, majd elindultam volna hazafelé.
- Metcross kisasszony az igazgatóiba! Ismétlem: Metcross kisasszony az igazgatóiba!
Most miért? Nem is csináltam semmit... ezen a héten!
- Csókolom! - köszöntem az igazgatónőnek. - Miért kéretett be?
- Clara, eléggé rosszak a jegyei, ezért beajánlottam egy iskolának, akik szívesen felvennék magácskát!
- De igazgatónő! Nekem itt vannak a barátaim, a szerelmem és mindenki más! Nem akarok átmenni!
- Nincs kifogás, Metcross kisasszony! Nem akarom, hogy rontsa a gimnázium átlagát! Eddig mi voltunk a legjobb átlagú iskola, aztán jött maga meg egy Delwhite sarjadék és lerontották! Ez így nem mehet tovább! A szülők máshova kezdték iratni a gyerekeiket! Maga szerint én ezt tétlenül fogom nézni?
- Nem, igazgatónő... - hajtottam le a fejemet.
- Légyszíves írja ezt alá! Utána már fel is út, le is út! Essünk túl rajta!
- Rendben - mondtam, majd odafirkantottam a nevemet.
El sem hiszem, hogy beleegyeztem. Én nem akarok elmenni innen! De most már ha ez így alakult ezt a pár percet még kihasználom és utána bye, bye...
Semleges arccal jöttem ki az igazgatóiból és mosolyogva mentem tovább, hogy ne lássák még rajtam, hogy mi történt. Aztán megszólalt a hangosbemondó.
- Delwhite urat kérjük az igazgatóiba! Ismétlem: Delwhite urat kérjük az igazgatóiba!
Megkönnyebbültem. Legalább nem mondta be az én esetemet!
- Figyelem, figyelem! Két diákunk holnaptól nem ide fog járni! Az egyik Metcross kisasszony, a másik Mr. Delwhite! Kérem, hogy búcsúzzatok el tőlük még ma! Köszönöm.
Nekem mindig ilyen rossz a szerencsém. De jó. Honlaptól nem látok senkit aki fontos volt! Ahj istenem!
Senki sem jött oda hozzám, de ez nem azért volt, mert nem akartak csak senki sem tudta a másik vezetéknevét. Ugye milyen jó barátok vagyunk? Képzelem.
- Clara, nagyon sajnálom! - jött oda Aname.
- Nincs mit sajnálnod! Az én hibám volt és most tanulok belőle! Ha sokkal jobb átlagot szerzek akkor jövőre vissza is jövök!
Igen. Aname az egyetlen, aki igaz barátnak mondható. Ő tudja az igazi vezetéknevemet! A többiek mind Clara Blacknek hívnak! Még Castiel is. Mondjuk én se tudom a vezetéknevét csak a kitaláltat! Dark Castiel. Igen, neki elől van. Hülyeség, mi?!
Ezek a sötét nevek a fekete ruháink miatt ragadtak ránk. Nem tudom mi értelme, de felőlem hívhatnak úgy! Nem tud érdekelni!
Most nálunk alszunk Castiellel, elsőnek, de először hozzá mentünk, hogy visszahozzuk a régi formámat, mert ő még így nem látott és nem is akarom, hogy lásson!
Felvettem azt a ruhámat amit utoljára felvettem a fénykoromból és letöröltem magamról az összes sminket.
- A hajam maradhat!  - mondtam. - Azt úgyis elnézi!
- Akkor indulhatunk?
- Persze - mondtam és már indultunk is.
Egész úton nem beszéltünk csak addig amíg kikötöttem a szabályokat. Nem is akartam még elmondani neki a sulis dolgot. Talán jobb ha még nem tudja...
Amikor odaértünk összeszorult gyomorral léptem be az ajtón. Talán a nikotin hiány miatt, de nem valószínű. Kíváncsi vagyok, hogy mi fog történni, ha egy napig Castielt és Kentint bezárjuk egy légtérbe. Félek!
Ahogy beléptünk Grace megölelt bennünket, majd leültünk az asztalhoz enni.
- Kentint nem hívtam le nehogy veszekedés legyen... Nem tudom, hogy miért nem szeretitek azt a fiút! Pedig olyan rendes! - erre Castiel félrenyelt.
- Lehet, hogy az, de ha tudnád, hogy miket mondott rám és hogy miket tett nem ezt mondanád! - böktem oldalba Castielt. - De én már jóba vagyok vele!
- Te, Castiel! Nem is szeretnél kibékülni vele? - nézett rá Grace.
- Nem tervezem - törölte meg a száját. - Én nem fogok neki megbocsátani!
Én inkább csak ettem tovább. Grace szinte szikrákat szórt a szemével ahogy engem nézett. Kiismerte Castielt azonnal, de a kérésére nem fogok vele szakítani, max akkor, ha visszatérek a valóságba. Talán még oda sem megyek vissza!
- És milyen volt ma a suli? - kérdezte Grace.
Most én nyeltem félre. Hazudjak neki? A legvédelmezőbb teremtésnek az elmémben? Nem is tudom...
- Egész jó. Majd mesélek! - kacsintottam rá.
Látta rajtam, hogy nem mondok igazat, de nem vont kérdőre. Tudta, hogy el fogom mondani, mert soha az életben nem hazudtam még neki. Ja és a megjelenésemmel sem hazudok neki csak nem mondom el, hogy miket csinálok. Ennyi!
Miután jól laktunk Castiel kiment a mosdóba. Ez volt a legkedvezőbb alkalom.
- Figyelj, Grace! Tudom, hogy most haragudni fogsz, de az igazgatónő átíratott egy másik gimibe a jegyeim miatt...! Tényleg sajnálom! Próbálok tanulni, de nélküled nem ugyanaz!
- Jaj, kincsem! Tudod, hogy nem szoktam rád haragudni! Majd év végére kijavítod a jegyeidet és jössz vissza! Ennyi az egész! - mosolygott rám.
- De én nem akarok jövő évig várni! Itt van Castiel és Aname! Nélkülük semmi vagyok!
- Attól függetlenül minden nap tudsz velük találkozni! Nem fogsz elveszni! Csak a második fél évet kell kibírnod! Az meg már nem sok!
- Talán igazad van... De még nem akarom elmondani Castielnek! Majd este valamikor elmondom... Egy szót se neki!
- Én? Beszélni azzal a gyerekkel? Nyugi attól nem kell félni! - nevetett fel.
A nevetése abbamaradt amikor Castiel kilépett a fürdőből. Akkor felhívtam a szobába. Úgy éreztem nagy baj lesz, ha Grace kibontakozik vagy ha Kentin hazajön, mert ő nem tud erről az itt alvásról! Előre félek, hogy mi fog történni...

9. rész - Aname, a bátorító új lány avagy barátok újratöltve!

Elindultunk a kapu felé, de Kentin nem tudta megállni, hogy meg ne szólítson valamilyen módon.
- Ismét itt a ribanc...
- Nem volt még elég? - néztem rá unottan. - Meddig akarsz még haragudni? Te is ezt csináltad nem? Legalább megtudod, hogy nekem milyen rossz volt. Pontosan úgy viselkedsz ahogy én anno! Ezen gondolkozz el egy kicsit! Ugye milyen szánalmas voltam? Na te is az vagy most! Csá!
Nem szólt semmit csak rám hagyta. Viszont most tényleg igazam volt. Csak azt csinálom amit ő csinált: élem az életemet felhőtlenül. Ő pedig azt csinálja amit én csináltam, szenved. Fordult a kocka!
Amikor beléptünk mindenki minket nézett, mint mindig. Tudják, hogy egy ribanc vagyok és én is tudom, de ez van. Ezt nekik is és nekem is el kell fogadni, mert a múltamon már nem tudok semmit sem változtatni. Mindig is tudni fogják, hogy ki volt az az olcsó liba, aki mindig balhézott és a pasikat egymás után hagyta ott. Ez vagyok én. Egy nulla. Egy semmi. Egy test, lélek nélkül az elmémben. Persze, Castiel mindig kiáll értem és mindig megköszönöm, de egyfolytában mondom neki, hogy ez úgy sem változtat semmin. Soha nem is fog.
Kentin minden szava egy kés a szívembe. Néha úgy érzem, hogy meg is érdemlem. De tényleg. A padlón vagyok és innen nehezen fogok felállni hiába van mellettem Castiel. Már semmi sem olyan, mint régen. Grace-el sem beszélek már meg mindent és Kentin sincs mellettem, viszont itt van Castiel. Ő, egyedül. Rosa is elpártolt tőlem és inkább beszállt Amberékhez, akik egyfolytában rajtam röhögnek. Egyedül állok a világgal szemben és Castiel áll mögöttem. Nehéz ha csak egy ember van melletted...
Egész órán csak unottan támasztottam a fejem és amikor felszólítottak sem tudtam semmit. Meglátszanak a jegyeimen is. Grace le is szidott és Castielt hibáztatta mindenért, pedig nem ő a hibás. Kentin miatt lettem ilyen. Ő a hibás.
Szünetben odajött hozzám egy lány, aki egy kicsit el volt tévedve. Olyan volt, mint én régen, amikor még kezdtem a gimit. Milyen jó is volt még akkor...
- Csá! A nevem Aname. Nem tudod, hogy hol van a kilencedikesek terme?
- Csá! Az én nevem Clara. Én is kilencedikes vagyok, gyere megmutatom, hogy hol van!
Eléggé szimpatikusak lettünk egymásnak, ezért második órán is mellettem ült és egy csomót beszélgettünk. Aztán amikor kimentünk szünetre...
- Hé új lány! - jött oda hozzánk Amber. - Tudod te, hogy ki ez a liba?
- Nekem nagyon tetszik a stílusa és a gondolkozása! Semmi bajom vele és ne nevezd libának vagy velem gyűlik meg a bajod!
- Tudtad, hogy egyik napról a másikra szeretett ki egy srácból és lefeküdt egy másikkal és most azzal jár? Szánalmas ez a lány! Nem engedhetem, hogy rossz közekbe kerüljön egy új lány! - mondta hencegően.
- Tudom, hogy mit tett, de szerintem nem szánalmas! Törődj a magad dolgával! Inkább te vagy a szánalmas, hogy a te kis gondolataidat elmondod másoknak ők meg elhiszik és ellene fodulnak! Mindenki ítélkezik felette pedig ő is csak egy ember! Ugyanolyan, mint mindenki más! Lehet, hogy vannak hibái, de kinek nincsenek? Még egyszer meg ne halljam, hogy ilyeneket mondasz!
Miután ezt Aname elmondta, Amber, Li és Rosa sarkon fordultak és elindultak kifelé. Végre van valaki, aki kiáll értem és mellettem van! Köszönöm istenem!
- Köszönöm. Tudod... Te vagy az egyetlen lány, aki kiállt értem. Csak te vagy mellettem és Castiel. Senki más...
- Nincsmit megköszönnöd! - mosolyodott el. - Megoldjuk, hogy mindenki melletted legyen! Mi ketten elég erősek vagyunk hozzá! Csak akarni kell!
- Komolyan?
- Halál komolyan! Rám számíthatsz! - mondta, majd rámkacsintott. - Gyere!
Én csak szófogadóan követtem Aname-t. Nem tudtam, hogy mit akar, de amikor felvezetett az udvaron lévő színpadra akkor már igen.
- Figyeljetek emberek! - szólt a mikrofonba. - Clara egyáltalán nem olyan rossz ember, mint akinek gondoljátok! Ő egy megértő, okos, kedves és gyönyörű lány! Senkinek sem tenne rosszat! Elmesélte nekem, hogy mi történt évkezdés óta és szerintem egyáltalán nem szánalmas! Kentinnek sem akart rosszat, de ő is ugyan ezt tette vele. És tudod mit?! Megérdemelted! - nézett Kentinre. - Ti mind egy kurvának tartjátok és azt akarom, hogy ez ne legyen így! Ő Kentin miatt lett ilyen és az egyetlen aki hibás az pedig ő, nem pedig Clara! Ő tette tönkre lelkileg! Castiel viszont mindig mellette állt! Akár hajnalban is átment, hogy megnyugtassa Clarat, mert még akkor is őmiatta sírt! Leváltották vele a ruhatárát és még tetkót is csináltatott Kentin emlékére! Aznap este jöttek össze és nem Clara kezdeményezett. Először még bele sem akart egyezni, mert ő már tudta, hogy mi lesz ebből a kapcsolatból és amit gondolt be is bizonyosodott. Nehezen ment bele ebbe a kapcsolatba. Nem akart ribancnak tűnni és nem is az. Most sem, így sem! Egy lelkiismeretes, fekete lelkű és örök szomorú lány lett belőle! Ez miattatok és Kentin miatt van! Nézzetek magatokba egy kicsit! Megérte? Szerintem nem. Ennyit akartam! Clara akarsz valamit mondani?
Már egy kicsit könnyeztem is amikor hozzám szólt Aname. Életemben, elmémben nem mondott még senki ennyi kedves dolgot nekem!
Könnyeimet törölgetve, remegve léptem a mikrofonhoz.
- Tudom, hogy elrontottam ezzel mindent, de nem bántam meg azt, hogy végül Castielt válaszottam. Egy ilyen szemetet nem is értem, hogy hogy tudtam szeretni... Castiel bulijában kezdődőtt ez az egész Kentines dolog. Részegen megcsókolt, de akkor ellöktem, mert bűzlött az alkoholtól! - mosolyodtam el. - Másnap alig-alig, de még emlékezett rá. Megkérdeztem tőle, hogy megbánta-e és azt mondta, hogy talán. Megkérdeztem azt is, hogy ez a talán az igen felé vagy a nem felé húz, ő pedig azt mondta, hogy az igen felé. Innentől kezdtem el hárpiáskodni és depizni. Meg akartam mutatni, hogy mit veszít. Eluralkodott rajtam az egó és a beképzeltség. Castiel felállított a padlóról és, ahogy Aname is mondta, azóta mellettem áll. Ez egy hónapja történt. Egy hónap alatt sok minden változott. Nagyon sok minden - ekkor Castiel az ablakból elkezdte figyelni az eseményket. - Rátaláltam valakire, aki mellett úgy érzem, hogy vagyok valaki! Kentinnek soha sem akartam rosszat és most sem akarok! Viszont amikor én voltam olyan helyzetben, mint ő akkor erre nem gondolt. De én még akkor is mosolyogtam. Nem voltam rosszul már egy idő után. Nem akarom, hogy most Kentint utáljátok, de azt sem akarom, hogy engem utáljatok! Ne utáljátok egyikőnket se! Csak legyen minden a régi! Új életet kezdek és most már komolyan át fogom gondolni a dologkat, de ehhez ti is kelletek! Remélem, hogy mostmár minden más lesz!... - szipogtam bele a mikrofonba.
Igazából nem akartam mindenkivel ezt megosztani, de mostmár muszáj volt, hogy minden letisztuljon bennük is. Persze, hogy nem érdekel a véleményük, de most képzeld bele magadat az én helyzetembe! Te örülnél neki ha mindenki utálna? Nem. Gondoltam.
Miután ezeket mind ketten elmondtuk mindenki tapsolni kezdett. Kivétel nélkül. Még az igazgatónő is az ablakból!
Ahogy leléptem a színpadról mindenki odajött hozzám csak Amber és Li nem. Túl nagy bennük a büszkeség...
- Büszke vagyok rád, Clara! - kiabált az igazgatónő az ablakból.
- Köszönöm! - kiabáltam vissza.
- Igazad van padtársném! Bocsásd meg, hogy lelöktelek a székről! - mondta Charlotte.
- Bocsáss meg nekem, kérlek! Nem tudtam, hogy így van! - jött oda Iris.
- Bocsi, hogy összetörtem a rólad készült rajzomat! Holnap újra csinálom! - jött oda Viola is.
Mindenki odajött egyesével és persze mindnek megbocsátottam.
- Clara, ne haragudj, hogy egyedül hagytalak! Én...
- Nem érdekel. Te is ugyanolyan vagy, mint ők! - mutattam Amberék felé. - Pedig elvileg elítéled őket és mellettem állsz! Nem szégyelled magad? Nem? Pedig kéne! És most menj a szemem elől!
- Clara...
- Nem! Menj el! - mondtam lehajott fejjel.
Aztán odajött az akire soha az életben nem számítottam volna. Kentin. Kisírt szemekkel, két számmal nagyobb pulcsiban lassan elém lépett. Olyan volt, mint egy zombi.
- Átgondoltam amit reggel és most mondtál illetve az új lány mondott és igazatok van! Én nem foglalkoztam veled amikor te voltál ilyan helyzetben, mint én mégis itt sajnáltatom magamat... Bocsáss meg! Nagyon szégyenlem magam és azt szeretném ha olyan lennél, mint régen! Nem akarom, hogy cigizz, igyál és hasonlók! Legyél a régi Clara, aki színes ruhákban járt, barna haját mindig felkötve hordta és csak szempillaspirált használt! Ez nem te vagy!
- Figyelj... Megbocsátok és persze, lehetünk barátok, de már nem leszek a régi! Azt szokták mondani, hogy edd meg amit főztél! Ráadásul megtetszett a fekete! Mindent teljesítek amit mondtál, de nem változom vissza hülye libává! Az már a múlt! Ilyen vagyok. Fogadj el így.
- Érted bármit! - mondta, majd megölelt. - Szeretlek!
- Én is... barátilag! - mondtam, majd "köhintettem" egyet.
- Én nem! - húzta félmosolyra a száját.
- Tudom... - mosolyodtam el.

8. rész - Hideg után meleg jön!

Ismét eltelt egy hét. Castiellel nem vagyunk olyanok, mint régen. Teljesen kihült a kapcsolatunk és talán ez miattam van.
Elterveztük, hogy ma nála alszom így hát elmentünk hozzá, természetesen.
Szoktalanul sokat cigiztem ma. Eléggé ideges voltam, mert egész nap gondolkodtam. Rajta, rajtunk és Kentinen. Még odafelé menet is cigiztem.
Persze, a cigarettázásomról csak Kentin és Castiel tud. Ha Grace tudná már régen eltiltott volna Castieltől. Csodálkozom, hogy eddig Kentin miért nem mondta el neki...?! Talán nem akar még ezzel is terhelni.
Egész úton egymáshoz sem szóltunk. Tudtuk, hogy ez már nem megy. Nem ugráltam körbe, mint egy hülye ő pedig nem csitított azzal, hogy megcsókol. Már nem olyanok voltunk, mint egy héttel ezelőtt. Tudom, hogy ez miattam van a fenébe is, de nem tehetek ellene semmit! A szív azt akarja, amit akar. Ha nem őt akarja, nem őt akarja. Ennyi. Ha pedig igen akkor igen. Ilyen egyszerű!
Amikor odaértünk kinyitotta az ajtót ledobta a kabátját én pedig csak követtem a példáját.
A falnak nyomott és elkezdett csókolgatni. Tudtam mit akar. De ez nekem így nem jó!
- Castiel... Ne... - szakítottam meg suttogva.
- Hát jó. Ha ma nem akkor nem...
Castiel eléggé megértő. Ha nincs kedvem semmihez akkor ő tiszteletben tartja és nem erőlteti rám. Ezt nagyon is szeretem benne...
Megfürödtünk, majd lefeküdtünk tv-t nézni. Átölelt hátulról és már aludt is.
Hajnali két óra lehetett amikor arra keltem, hogy nagyon fáj a hasam és szinte görcsbe van. Óvatosan kibújtam Castiel kezei közül és kimentem inni egy kis vizet. Egyáltalán nem lett jobb. Megint elkezdett forogni az agyam és egyre jobban fájt a hasam. Talán az idegességtől ami 1 hete belülről mart...
Utána elmentem wcre, de akkor sem lett jobb. Egy kicsit ettem is, de nem változott semmi. Nagyon rosszul voltam. Annyira, hogy kedvem támadt meghalni inkább.
Bevettem egy fájdalom csillapítót ami egy kicsit segített, ezért visszabújtam Castiel mellé.
Hajnali három. Megint hasfájásra ébredtem. Szinte már könnyeztem a fájdalomtól. Megint kimentem, járkáltam egy kicsit. Kinyitottam a konyha ablakot és szívtam egy kis friss levegőt is.
Egyre rosszabbul voltam. Sírva járkáltam össze-vissza a lakásban. Nem mertem még egy fájdalom csillapítót bevenni nehogy bajom legyen, ezért nem tudtam mást csinálni. Castiel felébredt a járkálásra, ezért ő is kijött a konyhába.
- Mi a baj? - kérdezte, majd megölelt.
- F-Fáj a hasam... Nagyon...!
- Bevigyelek a kórházba?
- Nem kell... - ráztam a fejem. - Majd megleszek valahogy.
- Dehogy leszel! Nem nézhetem ölbe tett kézzel, hogy itt sírsz és szenvedsz! Gyere! Nem kell felöltöznöd! Gyorsan felkapok egy nadrágot és megyünk is!
Egész úton sírtam a kocsiban. Egy idő után pedig azért is, mert rájöttem, hogy Castielnek nincs is jogsija és, hogy kocsija sincs...!
Amikor odaértünk Castiel felkapott az ölébe és berohant velem a kórházba. Gyorsan beszélt egy nővérrel és azonnal megvizsgáltak.
Nem láttak semmi szokatlan dolgot amiből baj lehetett volna.
- Sokat idegeskedik mostanában, kedves? - kérdezte az egyik nővér.
- Hát... kicsit.
- Dohányzik?
Először nem akartam elmondani, de Castiel bólinott úgyhogy elmondhattam.
- Igen.
- Egy nap mennyit?
- Hát... Mostanság elég sokat...
- És ez az idegesség miatt van?
- Lehetséges...
Még egy pár dolgot megvizsgált rajtam, majd elém állt.
- Nincs semmi komolyabb baja csak a sok idegesség! Ne stresszeljen annyit és jobban lesz!
- Köszönöm - mosolyodtam el.
- Bent kívánnak maradni estére vagy hazamennek?
- Inkább hazamegyünk! - vágta rá Castiel.
- Rendben. Jobbulást, kedves!
Felvettem a kabátom és indultunk is haza. Castiel egész úton hozzám se szólt. Csak az utat figyelte.
Amikor hazaértünk gyorsan levettem a kabátomat meg a cipőmet és elindultam felfelé.
- Figyelj... Ha miattam idegeskedsz...
- Nem miattad idegeskedem! - mosolyogtam rá. - Nyugi!
- Akkor mégis mi miatt?
Én, mintha meg sem hallottam volna felmentem a lépcsőn. Utánam jött.
- Mondd el, kérlek!
- Hát... Ez elég önző és gerinctelen dolog, de nem tudom, hogy azért kezdtem-e el veled együtt lenni, mert szerettelek vagy csak azért, mert ott voltál kéznél... Ez nagyon bánt engem...
- Értem... - mondta, majd lehajtotta a fejét. - Akkor ezért utasítasz vissza mostanában?
- Igen, mert ha tényleg úgy lenne, hogy csak úgy beleegyeztem akkor ne fájjon annyira ez az egész. Tudom, hogy értelmetlen dolog, de érts meg...
- Tudom, hogy mire gondolsz. Ha úgy érzed, hogy nem szeretsz akkor én elengedlek viszont, ha szeretsz akkor még szorosabban foglak fogni! - mondta, majd odajött és megcsókolt.
- Megegyeztünk! - mosolyodtam el. - Akkor én most megyek és lefürdöm!
- Hajnali négy van!
- Kell egy kis felfrissülés!
Gyorsan berohantam a hálónkba és előkaptam pár ruhát és egy törölközőt, majd elindultam a fürdőszobába.
Amikor levetkőztem majdnem minden csontom kilátszott. Olyan voltam, mint egy csontváz. Mostanság nem igazán ettem a sok idegesség miatt. Undorodtam magamtól.
Először azért, mert így nézek ki, aztán azért, mert olyan vagyok, mint egy liba, aki játszik mindenki érzéseivel. Ahogy ilyeneken gondolkodtam elkezdtem sírni is.
Hogy lehetek ilyen? Hogy tehetek ilyet? Nem! Ez nem én vagyok! Clara, állj fel a padlóról! Kibírod! Erős vagy! Huh...
Letöröltem a könnyeimet, majd elmosolyodtam. Castielnek még így is kellettem... volna ha nem utasítom vissza... De akkor is! Ő olyan tökéletes! Legalábbis nekem az.
Ezután a gondolatmenet után bele is ültem a kádba. A víz még folyt és késztetést éreztem, hogy teleengedjem a kádat és fulladjak meg benne. Haha.
Aztán elgondolkodtam. Castielnek hiányoznék és keresztanyunak is. Kentinnek nem. Egyrészt azért, mert lehet, hogy a világba jutok vissza és majd lát még, másrészt azért, mert utál. Azóta mindennek lehord. Azóta amióta volt a folyosós veszekedésünk. Azóta egy ribanc vagyok a szemében. Egy kicsit meg is értem. Ki ne hordana le valakit, aki még egy hete őt szerette aztán összejön valakivel?! Tényleg az vagyok. Egy jó nagy ribanc.
Erre megint könnyek gyűltek a szemembe, de most leküzdöttem őket. Castiel kedvéért. Ezután rágyújtottam egy cigire. Igen, a kádban. Lehet, hogy hülyeség, de most jól esett.
Miután elszívtam nem tudtam, hogy hova dobjam. Kuka nem volt. Az jutott eszembe, hogy miért ne nyomjam el a kezemen a csikket? Az úgyse fáj!
A francokat nem fáj! Majdnem elordítottam magamat és még egy kör alakú seb is lett a kezemen. Nagyon jó! De ez Castiel hibája! Miért nem hoz be hamutálat?!
Gyorsan leápoltam a sebemet, megtörölköztem, felöltöztem, majd elindultam a szobába.
A szobáig rózsaszirmok vezettek gyertyákkal körülvéve. Sőt, még a szobában is voltak. Castiel az ágyon feküdt reggelivel a kezében.
- Jó reggelt! - mondta.
- Jó reggelt! - mosolyodtam el.
Most már biztos: Castielt szeretem! Az én romantikus, egomanó, hülye és gyerekes Castielemet! És nem csak ezért. Egyrészt, azért mert létezik vagyis nem létezik, de aaa mindegy... Másrészt pedig azért, mert mellettem áll mindenben és mindig képes felhozni a mélypontról. Ja, és mert szeretem!
Megettük a reggelit, majd ő is felöltözött és elindultunk kocsival suliba. Életvidámak voltunk. Látta rajtam a döntésemet. Ő még a szememből is képes olvasni...
A váltón volt a keze és úgy gondoltam, hogy legyünk egy kicsit nyálasak és rátettem az én kezemet is. Csak egy baj volt. Épp azon a kezemen volt a seb és amikor Castiel meglátta azonnal megállt a kocsival.
- Ez mi? - kérdezte.
- Tegnap cigiztem a kádban és nem tudtam, hogy hova nyomjam el a csikket... Azt hittem, hogy nem fáj!
- Amikor a tűzbe nyúlsz bele az nem fáj? Ugyan az a kettő! Miért nem engedtél egy kis vizet a mosdókagylóba és dobtad volna bele? Több ilyet meg ne lássak!
- Nyugi. Nem fogsz látni többet! - mosolyodtam el.
- Remélem is! - mondta, majd ő is elmosolyodott.

7. rész - Megbántam

Elérkezett a reggel. Castielt nem találtam magam mellett, ezért felvettem a tegnapi ruhámat és kimentem a konyhába.
- Jó reggelt!
- Jó reggelt! - mondtam, majd megöleltem hátulról. - Mi jót csinálsz?
- Gofrit. Remélem szereted!
- Szeretem!
- Jobban, mint engem?
- Ha teszel rá nutellát is akkor igen! - nevettem ki.
- Akkor inkább eldugom előled! - nevetett ő is.
Nem sokkal később én is beszálltam a gofri sütésbe. Olyanokat csináltunk, amik egy kicsit sem hasonlítottak a sütőben lévő formához! Nem tudom, hogy csináltuk, de mindenféle volt! A macskától kezdve a dinóig!
Miután megettük őket elindultunk suliba. Egész úton hülyéskedtünk és mindenkinek köszöntünk ha ismertük őket, ha nem.
Amikor a gimihez értünk elhalt a jókedvünk.
- Hol voltál tegnap este? És hogy nézel ki? Te cigizel? - állított meg Kentin.
- Jesszus, Kentin! Muszáj mindenbe beleszólnod? Az én életem! Azt csinálok vele amit akarok! Nem telefon, hogy beleszóljál!
- Grace halálra aggódta magát miattad! Reggel úgy ment el, hogy azt remélte nincs semmi bajod! Eltudod képzelni milyen ideg lehet most benne? Ez mind miattad van!
- Gracet majd délután felhívom! Nyugodjál le! Amúgy meg tényleg azt hiszed, hogy ez miattam van? Nézzél már magadba! Miért foglalkozol még velem? Menjél Amberhez! Biztos vár már!
- Megyek is!
- Jó.
- Jó! - kiabálta.
Ekkor idejött az emlegetett liba...
- Kérem a pénzem! - tartotta a markát Kentinnek.
- Milyen pénzt? - kérdezte úgy, mintha tudná miről van szó.
- Azt amit a színjátékért kértem! Na elő a lét!
- Ennél szánalmasabbak már nem is lehetnétek! - mondtam, majd elkezdtem emelni a kezem.
Már majdnem pofonvágtam Kentint, de Castiel elkapta a kezem.
- Nyugi, Clara! Nem éri meg!
Letettem a kezem magam mellé, Castielre néztem, majd bementem.
Mindenki engem nézett a folyosón. Nem tudták, hogy miért nézek ki így. Persze, ha tudták volna minden más lett volna. Minden.
Kentin rohant utánam, mint egy kutya, de én meg sem erőltettem magamat, hogy fussak. Én meghallgatom, de ha felidegesít megkapja az elhalaszott pofont!
- Clara, várj meg!
Én csak sétáltam tovább. Nem igaz, hogy nem tud így utólérni! Lúzer csiga.
Gyorsan elém vágott és megállított.
- Mi van már megint? Nem égetted le magadat eléggé?
- Figyelj! Én... Szeretlek! - mondta, majd megcsókolt.
A hátunk mögött Castiel állt. Kentin pont nem látta. Összegyűrte a kezében lévő flakont, majd odarohant és ellökte a csigát.
- Mit képzelsz magadról? Rámászol a barátnőmre? - kiabálta a folyosó közepén.
Én csak mögé álltam és figyeltem az eseményeket.
- A b-barátnődre...?
- Igen, rá!
- Szóval a barátnődre...
- Igen! Úgyhogy engem most már hagyj békén! Mi történt, hogy hirtelen felkeltettem az érdeklődésedet? Tudod mit?! Nem is érdekel! Takarodj innen! - kiabáltam neki.
- Rendben. Ha ezt akarod...
Visszabújva Castiel háta mögé könnyek szöktek a szemembe. Nem, nem akarom, hogy elmenjen! Én szeretem őt! Ahhj...
Mindkettőjüket szeretem. Talán Castielt jobban, de nem akarom elveszíteni Kentint sem. Kell nekem szimplán fiú barátnak és sorstársnak. De úgy érzem, hogy most már nem akarok visszamenni a valóságba. Itt kell maradnom Castiellel. Örökre. Ha ehhez a valóságban meg kell halnom akkor meg is fogok. Ennyin nem múlik. A halálba fogok menekülni, ami igazából egy új élet kezdete lesz. Castiellel. Együtt.
Ellöktem Castielt és sírva Kentin után rohantam.
A folyosó végén nagy nehezen el is kaptam.
- Miért nem mondtad el? Most leégtem az egész iskola előtt!
- Mert még tegnap jöttünk össze és nem volt hozzá semmi közöd!
Miért bántom őt? Talán azért, mert nem akarom magamhoz közel engedni, nehogy véletlenül elgyengüljek...
- Miért vagy ilyen velem? - kérdezte ordítva.
- Te miért voltál velem olyan, amilyen? Ez mind miattad történik! Nagyon jól tudtad, hogy hogy érzek irántad de te egyáltalán nem foglalkoztál ezzel! Mentél a fejed után, mint egy kisgyerek! Én szerettelek, de te ezt semmibe vetted! Ha eddig nem kellettem akkor most se kelljek! - kiabáltam vissza sírva.
Sírva rogytam le a padlóra. Mindenki engem nézett. A szánalmamat. Tényleg olyan vagyok, mint egy rossz riherongy. Meg sem érdemlem, hogy a komámban is éljek. Egy senki vagyok! Utálom ezt az egészet!
- Sz-Szerettél? - nézett vissza.
- Igen. Úgy mondod, mintha nem lett volna nyilvánvaló...
- Akkor most miért Castiellel vagy együtt?
- Mert meguntalak várni, érted? Miért várjak rád ha máshol első is lehetnék? És amúgy is! Az utóbbi időben Castiel állt ki mellettem a legjobban. Nem érdekelte, hogy olyan voltam, mint egy hárpia. Ő akkor is ott volt mellettem! Hajnali kettőkor képes volt átjönni csak azért, hogy megnyugtasson, mert akkor is utánad sírtam! Ő lehelt belém lelket! Én pedig belészerettem...!
Castiel odajött és segített felállni.
- Rossz hatással van rád, nem látod?! Feketében jársz, fekete sminkkel, lenyírt hajjal és még cigizel is! Mi jön ezután? Következőleg már az lesz, hogy nem leszel szűz?! Térj már észhez!
- Semmi közöd ezekhez! Már megmondtam, hogy ne szólj bele az életembe! Ott lett volna az alkalom, de te elszalasztottad! A szüzességemhez meg egyáltalán nincs közöd! Sőt, senkinek sincs! Lehet, hogy te 17 évesen az utolsó tejfogadat veszted el, de más nem azt!
Ekkor kijött az igazgatónő a nagy kiabálásra.
- Castiel, Clara és Kentin! Irány az igazgatói iroda! - kiabálta.
Szófogadóan elindultunk a felé az ajtó felé, ahol talán még egyikünk se volt.
- Mi a vita tárgya? - kérdezte az igazgatónő.
- Semmi köze hozzá - mormogta Castiel.
- Figyeljen, igazgatónő! Mi csak összekaptunk, mint három lázadó tini! Értse meg és engedjen minket ki egy szóbeli figyelmeztetővel! Vagy még azzal se... - védtem be magunkat.
- Most az egyszer elengedem magukat! Ha mégegyszer előfordul következménye lesz!
Miután ezt elmondta lehajtott fejjel kullogtunk ki az irodából.
Amikor kiléptünk megfagyott a levegő. Hirtelen csend lett és mindenki minket figyelt.
Mint a robotok beálltunk egymás mellé és elindultunk a terembe. Persze én voltam középen.
- Szóval már szűz sem vagy... - mormogta Kentin.
- Jaj hagyjál már! Most engedtek ki! Te vissza akarsz menni? Én nem úgyhogy inkább kussolj! - mondtam.
- Ne legyél már ilyen! - állt meg.
- Milyen? - néztem rá dühösen.
- Hé! Vissza akartok menni? - szakította félbe a veszekedésünket Castiel.
- Igazad van. Nem foglalkozok vele. Huh. - mondtam, majd vettem egy mélylevegőt.
A többi óra egész unalmasan telt. Néha összekaptunk Kentinnel, de már nem annyira. Már csak egy dolgom volt. Felhívni Grace-t.
- Hol voltál? - kiabált bele azonnal a telefonba.
- Szia...! Öhmm... Nyugi csak Castielnél voltam! Bocs, hogy nem szóltam. Lemerült a telefonom!
- Aha... lemerült a telefonod... - mormogta röhögve Castiel.
- Jajó. Legalább biztonságban voltál. Azért legközelebb szólj!
- Rendben, Grace. Holnap reggel ne keress otthon, mert Castielnél alszom!
- Okés. Na mennem kell, puszi!
- Szia!
Miután leraktam a telefonom elkezdtem röhögni, majd egy kicsit nyakon legyintettem Castielt, azért amit mondott magában.
- Jó nagy kamu vagy! Lemerült a telefonod? Aha, biztos! Azért annál sokkal jobb dologban volt részed!
- Tudom - mondtam, majd megcsókoltam.
- Nem felejtettél el valamit? - kérdezte felvont szemöldökkel.
- Öhmm... Nem?
- De! A tetoválás.
- Jaj, tényleg! Na húzzunk!
Rohantunk a tetováló szalonba ahogy csak tudtunk. Szerencsénkre még nyitva volt.
Elmondtam, hogy milyet szeretnék a varró pedig mutatott rá példát és nagyon-nagyon tetszett úgyhogy az került fel rám!
Negyed óráig csinálta a srác, majd végre megkönnyebültem!
- Köszi! - mondtam, majd nagy nehezen felálltam.
Gyorsan rátette azt a fóliát vagy mit, aztán fizettünk és elindultunk haza.
Végre már a karomon díszeleg a felírat amire annyira vártam.
Kentin egy szemét és nem érdemel meg engem. Castielnek mindig is igaza volt. Túlságosan is.
Amikor nekem kellett ő, az nem érdekelte. Most nekem nem kell és őt érdeklem. Miért van ez mindig így? Ha előbb bevallja magának akkor talán nem lenne ez és talán most az ő kezét fognám a régi színes ruháimban és a felkötött barna hajammal. De már egyáltalán nem bánom ezt.
Tudjátok mit?! Ahányszor elmondom azt, hogy nem bánom egyre jobban bánom. Nem tudom miért, de így van. Talán elhamarkodott döntést hoztam és csak azt akartam, hogy valaki legyen nekem. Hogy valakinek én legyek a legfontosabb. Egy egoista, önző dög vagyok. Elismerem.

6. rész - Maximális stílusváltás! Irány a pláza!

Reggel van. Castiel már hajnali ötkor lelépett. Feltöltött energiával és úgy érzem, hogy ma nem leszek hárpia akármit is mond Kentin! Sőt, nem is akarok az lenni! Persze, a feketeségem megmarad, de most már megmutatkozik a rossz Clara!

Ma hivatalos vagyok Castiellel egy bevásárló körútra, hogy ki dobjuk a régi csillámpóni ruháimat és jöjjenek a feketék! Minden ruha sokkal jobban néz ki feketében! A cipőkről meg ne is beszéljünk, mert azok meg még jobban!

Először még nem egyezett bele mondván, hogy ő nem egy plázacica, de miután elmondtam mit veszünk, beleegyezett. Ja és egy kicsit át is alakít! Azt mondta, hogy: 'Ilyen baba fejjel még én szégyellném magam, hogy feketét hordasz!' Nekem erre csak egy nevetős 'kösz' volt a válaszom...

Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból és leindultam a konyhába. Grace épp az én kakaómat kezdte el csinálni. Most kivételesen Kentin is korán kelt és már az asztalnál kakaózott.

Köszöntem nekik, majd leültem Kentinnel szembe. Nem nagyon néztem rá, de úgy éreztem, mintha mindig engem nézne, úgyhogy én is ránéztem és pont találkozott a tekintetünk.

- Mi olyan érdekes rajtam, hogy nézned kell? - kérdeztem flegmán.

- Most ezt komolyan miattam van?

- Már nem! Képzeld megkedveltem ezt a stílust, ezért délután kidobom a régi ruháimat és elmegyek bevásárolni meg kicsit változtatok is magamon! Úgyhogy ne éld bele magad...!

Mire ezt elmondtam mind ketten tátott szájjal néztek rám.

- Mi van? - kérdeztem, majd elkezdtem inni a kakómat, amit közben Grace az asztalra tett.

- Ez most komoly? - kérdezte Grace, aki még most sem tudta elhinni, hogy mi van.

- Az, és ha nincs ellenedre akkor tetkót is szeretnék 'Carpe Diem' felírattal, hogy csak a mának éljek és ne a múltban lévő beképzelt tuskóknak! - jelentettem ki, majd "köhögtem" egy kicsit.

- Figyelj... Ha jól átgondoltad akkor megcsináltathatod, de ha megunod ne gyere panaszkodni!

- Nem fogok panaszkodni! Megéri! Lezártam egy korszakot! Ennek állítok emléket! - kacsintottam Gracere.

- És mikor tervezted megcsináltatni?

- Még nem tudom. Szerinted mikor csináltassam?

- Holnap. Úgy sem leszek itthon szóval kaptok egy kis kimenőt! Akkor jöttök haza amikor akartok!

- Köszi, Grace! - mondtam, majd megöleltem. - Na léptem, csumi!

Egész úton vigyorogtam. Néhányan szerintem azt hitték, hogy most szabadultam a pszichiátriáról!

Castiel már a kapuban várt. Cigaretta volt a kezében amit épp akkor vett a szájába amikor odaértem. Egy nagyot szívott belőle, majd karikákban fújta ki a füstöt. Hát én nem bírnám...

- Szia Clara! Kérsz egyet?

- Csumi! Nem dohányzom.

- És? Na, vegyél egyet! Nézzük milyen bátor vagy! Vagy talán félsz?

- Dehogy félek! - mondtam, majd kikaptam egyet a dobozából és meggyújtottam.

Szívtam belőle egy nagyot. Éreztem ahogy a füst átjárja a mellkasom, majd kifújtam. Nem is volt olyan rossz.

- Ugye, hogy nem fulladsz meg tőle?

- Nem volt rossz, de jó se! - kacsintottam rá.

- Bemegyünk? - kérdezte, majd elnyomta a csikket.

- Menjünk!

Az egész nap unalmas volt. Kentinnel néha veszekedtünk a tetoválás miatt, de azon kívül nem történt semmi érdekes. 

Suli után pedig elindultunk Castiellel hozzánk. Egy csomó ruhát kidobtunk. Szinte az egész szekrényem kiürült!

- Na akkor irány a pláza! - mondtam, majd indultunk is.

Ahogy beléptünk már kinéztem pár boltot és azokba mind be is néztünk. Sok-sok új ruhát vettünk! Legalább Grace kölcsönadta a hitel kártyáját különben felét vissza kellett volna tennünk!

Egy kis idő múlva megpillantottuk Kentint és Ambert a túl oldalon. Kézen fogva sétáltak és nevetgéltek. 

Na ez volt a jéghegy csúcsa! Pont az ellenségemmel?! Szemét!

Castiel intett, hogy ne foglalkozzak velük, inkább menjünk innen, de nem hallgattam rá. Direkt abba a boltba vezettem ahova ők is bementek. De a játék csak ekkor kezdődött!

- Oh, ti is itt vagytok? - lepődött meg Kentin.

- Igen. Baj? - kérdeztem flegmán.

- Dehogy is! - jelentette ki vigyorogva.

Nézegettem egy pár ruhát mire Amber is odajött.

- Hallottam, hogy neked nem sikerült meghódítanod! Ebből is látszik, hogy lúzer vagy!

- Tudod, amikor nagyobb lettem és nem nagyon játszottam már a játékaimmal a mostoha anyám azt tanácsolta, hogy amiket meguntam azokat adjam oda a rászorulóknak! Kentin a játék, te pedig a rászoruló! Ez nem dicsőség, angyalom!

Amber csak hallgatott. Ennél jobb érvet nem tudott mondani, ezért lehajtott fejjel visszakullogott Kentinhez.

Miután leoltottam Ambert elhagytuk az üzletet és egyenesen Castielhez indultunk.

Egy kisebb házban lakik a város szélén. Egyedül.

Amikor beléptünk Castiel leültetett egy székre a fali tükre elé. Nem is tudtam, hogy a fiúknak van tükre!

Később visszajött egy smink palettával, egy rúzzsal és egy hajnyíróval.

- Nyugi, a sminket nem én használom csak becsúsztattam a cuccaid közé amikor a plázában voltunk!

- Reméltem! - nevettem ki.

- Fordulj felém!

Én csak engedelmeskedve felé fordultam, ő pedig elkezdett sminkelni engem, mintha ő minden nap ezt csinálná!

Miután kész lettem még nem nézhettem meg magam, hanem befestettük a hajamat is feketére (amit én szerettem volna).

Amikor végre ki is mostam belőle a felesleget vissza ültem a helyemre, a tükörnek háttal. Be kellett ismét csukni a szememet és csak a hajnyíró zörgését hallottam.

Egyszer csak elhallgatott.

- Nyisd ki a szemed!

- Ki van!

- És most fordulj meg!

- Szűz Mária, Szent József! Ez tök jó! - mondtam, majd megöleltem.

A végeredmény: szempillaspirál, tusvonal, alapozó, szemceruza, fekete rúzs, fekete haj és fél oldalt le is lett nyírva.

- Tudtam, hogy imádni fogod! - mosolyodott el.

- Köszi!

Akarva-akaratlanul, de megcsókoltam. Nem tudom miért tettem. Talán szeretem őt? Nem hiszem. Kavarognak bennem az érzések, viszont ez már nem barátság. Ahogy a Kentines barátságunk sem létezik már. Szeretem Kentint, de úgy érzem, hogy jobban szeretem Castielt. Most mit csináljak?

- B-Bocsi... Nem akartam csak elkapott a hév és...

Nem engedte, hogy végigmondjam. Ő is megcsókolt.

- Nem kell érte bocsánatot kérned! Kivéve ha megbántad!

- Nem bántam meg, de én Kentint szeretem!

Ennél jobbat nem tudtam már kitalálni. Nem akarom, hogy erre menjen rá a barátságunk!

- Szóval őt szereted... Értem... Akkor mehetsz is!

- Castiel, én...

- Menj el!

- Meg kell értened, hogy erre nem mehet rá a barátságunk!

- És ha nem menne rá? Közös megegyezéssel szakítunk és akkor nem megy rá!

- Ilyen úgysem lesz. Minden szakítás ajtó csapkodással végződik!

- És ha mi lennénk a kivételek?

Közelebb jött. Homlokát az enyémnek támasztotta.

- És ha nem leszünk azok? Tönkre vágunk egy barátságot! Csak rossz sülne ki belőle! Nem akarlak emiatt elveszíteni értsd meg!

- Szerintem megérné - mondta, majd szájon puszilt.

- És Kentin akkor mit mond? Meg mindenki? Arról fognak beszélni, hogy mekkora egy riherongy vagyok! És tudod mit? Igazuk lesz!

- Miért lennél az? Azért, mert Kentinnek nem kellettél, küzdöttél érte és erre se figyelt fel? Azért, mert belefáradtál abba amiket Kentin csinál? Na ne hülyéskedj már!

Meg akart csókolni, de én elhátráltam.

- Mi van? Félsz tőlem? - kérdezte csibészes vigyorral.

- Nem félek tőled!

Neki nyomott a falnak, majd megcsókolt, de nem engedett el.

- És most?

- Még most sem! Tudom, hogy nem bántanál!

- Akkor jól tudod! - mondta, majd elengedett. - És most mi lesz? Rohansz tovább Kentin után?

- Őszintén? Nem tudom. Talán igazad lehet, de ez akkor sem lesz jó!

- Kit érdekel?! - mondta, széttárt karokkal. - Nekem csak te kellesz értsd meg!

- Érdekes, egy hete még utáltál!

- De te is! Amúgy miért utáltál?

- Nem akartam egy hamu tálat csókolgatni! - mosolyodtam el. - És te miért utáltál?

- Mert olyan voltál, mint aki a felhőkön jár! - nevetett ki.

Neki löktem Castielt a falnak, majd megcsókoltam.

- Most járok a felhőkön! - haraptam az ajkamba.

Elhatároztuk, hogy mostantól járni fogunk és nem érdekel más véleménye. Őszintén szólva Kentinért nem éri meg futni! Miért várjak rá amikor másnál első is lehetnék? Például Castielnél... 

Egész éjjel fent voltunk. Cigiztunk, sétáltunk a holdfényben és még mást is csináltunk. Lehet, hogy már nem vagyok a régi, de úgy érzem, hogy jobb is. Régebben mindig odaadtam a pénzemet azoknak, akik befenyítettek, hogy megvernek ha nem adom oda, most meg olyan erősnek érzem magam, hogy mindegyiket sorba neki dobálnám a falnak! Ez Castiel érdeme. 

Ha az a buli nincs, akkor még most is egy bárányka lennék. Lehet, hogy fájt amiatt az este miatt pár dolog, de már nem bánom, hogy ott voltam!:)

5. rész - Fekete démon

Egy hét telt el a tanévből, mégis annyi minden történt már. Kiderült, hogy Castiel nem is olyan szörnyű, mint gondoltam és hogy Kentin érez irántam valamit. A sorstársammal tűz és víz vagyunk, míg Castiellel szinte ugyanolyanok.

Hétfő van. Egy újabb tanítási nap. Hú de jó...

Lementem a konyhába ahol éppen Kentin és Grace beszélgettek. Amikor odaértem hirtelen mindketten rám néztek, én pedig felváltva, hol Kentinre, hol Gracere néztem azzal a 'rólambeszéltetekugye?' nézéssel.

- Ülj le! Mindjárt hozom a reggelid! - mondta Grace, majd a konyha pulthoz sietett.

- Ugye nem rólam beszéltetek? - suttogtam Kentinnek.

- És ha igen? - suttogta vissza.

- Mondd már el!

- Nem.

- Légyszii!

- Mondom, hogy nem!

- Kérleeek!

- Na jó... "Arról az estéről" beszéltünk és arról, hogy mi történt ott, a wcben...

- Oh, értem - szegeztem le a tekintetem. - És...

- Hmm...?

- Megbántad? - kérdeztem még mindig lefelé nézve.

- Talán - mondta, majd a nutelláért nyúlt.

- És ez a talán a nem vagy az igen felé hajlik?

- A nem felé.

- És miért? - kérdeztem flegmán.

- Mert nem tudnék egy olyan lánnyal együtt lenni, akivel totálisan ellentétek vagyunk! Ha én azt mondom igen, te azt mondod nem. Ha én azt mondom fehér, te azt hogy fekete. Sehogy sem jönne össze! És amúgy is! Ott van neked a rock mániás Castiel!

- Óóóó! Hogy erről fúj a szél...

- Nem fúj sehonnan! Hülyeség az, hogy az ellentétek vonzzák egymást! Inkább taszítják, mert egyfolytában veszekednek! Téma lezárva!

- Úgy hallottam, hogy tetszem neked... - hajtottam le a fejem az asztalra.

- Arról nem is volt szó, hogy nem tetszel... és arról sem... hogy nem szeretlek e! De értsd meg, hogy ez a helyzet!

Hát jó. Ha nem kellek, nem kellek. Megértettem.

Felálltam az asztaltól, elmostam a tányérom, majd elindultam EGYEDÜL.

Út közben egy kicsit sírtam is amiatt amiket Kentin mondott. Minden szava egy kés volt a szívembe. Nem létezik, hogy emiatt ne kelljek neki. Megfogadtam, hogy megváltozom. Nem fogok hozzá szólni és feketében járok majd. Nem leszek már az a 'jókislány' aki voltam. Meglátjuk, hogy ki bírja tovább.

Ma már elkezdtem a fogadalmam.

Amikor beértem a suliba mindenki meglepett fejjel nézett rám. Én is így néznék magamra. Ki gondolta volna, hogy egyik napról a másikra feketébe öltözök és kapucnit húzok a fejemre?! Szerintem senki sem számított erre.

Betettem a szekrénybe a cuccaimat, majd indulni akartam...

- Mi ez az új stílus váltás? - kérdezte Castiel.

- Mindegy.

- Mondd hát el!

- Én így érzem jól magam és kész! - mondtam, majd ott hagytam.

A hátam mögül még hallottam, hogy mormogott valamit, de nem érdekelt. Én csak egyenesen mentem. Nem érdekelt, hogy ki jön elém meg ki nem. Egyszer csak Rosalyaba ütköztem.

- Szia Clara! Mi történt veled?

- Majd elmondom, jó? - mondtam, majd magamra kényszerítettem egy mosolyt.

Amikor beléptem a terembe már Kentin is ott volt. Ahogy meglátott ő is meglepődött, mint mindenki más, aztán elnézett más irányba. Hát igen. Ennyit érek neki.

Óra után ahogy kimentem a teremből megállított Kentin.

- Mik ezek a ruhák?

- Ha nem tetszik ne nézd! Ja, hogy a régi se tetszett! Akkor minek foglalkozol még velem?! - mondtam, majd ott hagytam.

Könnyek szöktek a szemembe miután elmentem mellette. Nem akartam ott hagyni, de ő kényszerít erre. Csak az a baj, hogy ezzel magamnak is ártok...

Gyorsan a szekrényemhez siettem ahol Rosaval találkoztam.

- Elmondod végre, hogy mit csinálsz magaddal? - mondta, majd felemelte az állam.

- Nem érdekes - ráztam meg a fejem, majd letöröltem a könnyeimet.

- De, igenis érdekes! Ez miatta van?

Inkább nem válaszoltam semmit, mert nem akartam, hogy Kentint kérdőre vonja és én veszítsek.

- Azt kérdeztem, hogy miatta van?!

- És ha igen? Kit érdekel?...

- Például engem!

- Ne szólj bele az életembe, jó?! Meg tudom oldani egyedül is! - mondtam, majd becsaptam a szekrényem ajtaját és vissza indultam a terembe.

Kentin az egész szenvedésemet végignézte. Végignézte, ahogy épp a legjobb barátnőmmel veszekszem őmiatta. Még véletlenül se jött oda, neeeem! Neki a büszkesége fontosabb! De a büszkesége nem fogja átölelni, ha valami baja lesz! Ahhj istenem...

Amikor beértem a terembe mindenki csak nézett. Hirtelen csend lett. Mindenki tudta mi történt a folyosón...

Inkább kimentem a teremből, mert nem bírtam a csendes légkört. 

Bömböltetni akarom a rock zenét és tombolni! Ennél jobb feszültség levezetés nem jut eszembe...

Ahogy kiértem a teremből azonnal elkezdtek zajongani. Milyen kis kedvesek.

Castiel megint oda tévedt hozzám, de nem tudom minek...

- Na jó! Ide figyelj! Ez nem te vagy! - állított meg.

- Jó. Tudom, hogy senkinek sem tetszik. Ennyi volt? Mehetek?

- Nem mondtam, hogy nem tetszik, de ez akkor sem te vagy! És nem, nem mehetsz! Most szépen kimegyünk az udvarra és elmondod, hogy mi ez az egész!

Castiel megfogta a kezem és végig húzott az egész folyosón teljesen az udvarig. Nem tudom mióta divat nála ez a kézfogdosás...

Leültetett egy padra, majd ő is letelepedett mellém.

- Mesélj, kislány!

- Mit meséljek? Esti mesét? Hagyjál már!

- Azt meséld el, hogy mi ez a stílus váltás így hirtelen? Kentin miatt csinálod?

- Most őszintén! Szerinted én régebben szebb voltam? Nem. És azt is tudom, hogy most sem vagyok az, de nekem így jó és kész!

- Soha nem voltál csúnya! Most sem vagy az, azért mert te azt gondolod! Most komolyan Kentin miatt ezt csinálod? Mi ez a megfelelési vágy?

- Nem is tudom. Felülkerekedett bennem a beképzeltség és nem tudtam elhinni, hogy azért nem kellek neki, mert ellentétek vagyunk, ezért ez egy úgymond verseny akar lenni. Önpusztító verseny.

- Miért csinálod ezt? Ha miattam lennél ilyen kétszer is meggondolnám, hogy mit mondok neked nem az, hogy még ráteszek egy lapáttal! Nem érdemel meg! Ha ennyire nem képes, hogy oda menjen hozzád akkor nem! Jobbat érdemelsz! Sokkal jobbat!

- Most magadra gondolsz? - nevettem el magam.

- Részben, de ez most nem fontos! Érted a lényeget nem?

- Azt, hogy azt akarod, hogy hozzád fussak? Mert akkor igen.

- Nem akarom, hogy hozzám fuss! Én csak mondtam egy példát! De ha szükséged lenne valakire, akivel beszélhetsz akkor hívhatsz 0-24-ben! - mondta, majd elment.

Én még pár másodpercig ott vigyorogtam a padon ülve, majd felmentem a terembe, pont becsengetésre.

Az egész nap unalmasan telt el. De ami utána jött...

- Mondd el, hogy mi a bajod! - állított meg Kentin.

- Neked is szia! Amúgy meg tényleg nem tudod?

- Hát nem. Miért úgy látszik?

- Jesszusom! Ennyire szánalmas nem lehetsz már ne is haragudj! Castielnek igaza volt...!

- Miben volt igaza? Mi? Úgy is megverni készültem már!

- Igen? Ilyen nagy ember vagy? Akkor elmondom! Abban volt igaza, hogy nem érdemelsz meg engem! Abban! Tessék kimondtam! Miattad öltözöm így és miattad vagyok ilyen! Remélem most örül a fejed!

Miután elmondtam a szép kis szónoklatomat elindultam haza. Meg sem vártam Kentint. Nem is érdekelt... vagyis egy kicsit igen, de akkor se!

Útközben találkoztam Rosaval.

- Figyelj, Rosa... Én nem úgy...!

- Tudom - mosolyodott el. - Csak ideges voltál! Nyugi, semmi baj!

- Köszönöm - mondtam kényszer mosollyal, majd hazakísértük egymást.

Miután hazamentem lefürdödtem, majd bezárkóztam a szobámba. Pont akkor érkezett meg Kentin amikor bezártam magam. Ütötte az ajtómat, de én csak hátamat az ajtónak támasztva ültem ott, mintha nem is dübörögne.

Olyan nyolc óra körül feladta én pedig lefeküdtem aludni...

Hajnali kettő. Felébredtem, mert rémálmom volt a sok idegeskedés miatt és sírni kezdtem. Kentin valószínűleg alszik, mint akit agyonvertek, én meg itt szenvedek... Ez így nem mehet tovább!

Gyorsan felhívtam Castielt.

- Halló? - szólt bele a telefonba.

- Te még nem alszol?

- Dehogy is! Na mizu?

- Épp sírdogálok kicsit. Hát veled?

- Videójátékozok. Várj! Hogy mi?

- Igen, jól hallottad - mondtam úgy, hogy már hallatszódott ahogy sírok.

- Miért csinálod ezt magaddal? Ne szenvedj már miatta! Egy ilyen emberért nem éri meg hajnalban sírni! Ha egyáltalán lehet embernek nevezni... Átmenjek?

- Ha szeretnél... - szipogtam a telefonba.

- Nyisd ki az ajtót! Két perc és ott vagyok!

Letette a telefont.

Szépen lassan kinyitottam az ajtót, majd csendesen lelépdeltem a lépcsőn teljesen a bejáratig és beengedtem Castielt. Felmentünk a szobámba, hogy ne legyünk annyira nagy hanggal. Még az ajtót is bezártam magunk után, nehogy a vörös démonnak kedve támadjon megfullasztani Kentint egy párnával!

- Nem bírlak így látni...

- Még így fogsz látni egy ideig. Sajnálom. - sütöttem le a szemem.

- Te sajnálod? Neki kéne, ott a másik szobában! Nem neked! Ne legyél már hülye! - mondta, majd átölelt.

- Köszi, hogy itt vagy velem!

- Én mindig itt leszek! Csak hívnod kell!

- Köszönöm, tényleg! Nem tudom mi lenne velem nélküled!

4. rész - A hetedikes sulibuli avagy Az én legendám

Már egy ideje vártam Melodyt amikor beállított Dake, Diamonddal. Nyalták-falták egymást, részegen. 13 évesen nem így kéne viselkedni. De mindegy. Nem az én életem, nem szólok bele!

Megérkezett Melody és beléptünk a terembe. Köztudott, hogy kiskorúak nem ihatnak alkoholt, ezért azt nem is ajánlott fel nekünk az igazgatónő. Érdekes, mégis volt egy pár vodkás üveg a kajás asztalon... Gondolom becsempészték!

- Ezek nem normálisak! - súgta oda nekem Melody.

- Szerintem se!

Melody is ugyanolyan szüzike lány volt, mint én. Persze, akkor még jobban az voltam. Olyan voltam, mint a nagymamáink ennyi évesen. Nem csókolóztam, nem jártam senkivel, nem ittam és nem vittem fiút az ágyamba. Nem is tehettem volna, mert a szüleim szigorúan neveltek. Mondjuk nem is akartam ezeket megcsinálni. Ki akartam élvezni a gyerekkoromat és boldognak lenni ameddig csak lehet!

Elkezdtünk egy kicsit táncolgatni és amikor odajött pár fiú mindig lekoptattuk őket. Nem akartunk fiút még ennyi évesen. Ezért is csúfoltak minket mindig prüd libáknak. Azért, mert nem voltunk olyanok, mint ők. Ők kinevettek minket, mert különcök voltunk, mi pedig kinevettük őket, mert mind ugyanolyanok voltak.

Már nagyban folytak a wcben és máshol is a "dolgok" ezért mi inkább kicsit kimentünk levegőzni.

- Hogy csinálhatják ezt? - kérdezte Melody.

- Egyszerűen hülyék. Ne is foglalkozz velük! Őket csak a pia érdekli és hogy kivel fekszenek le!

- Igazad van. Legalább mi nem vagyunk ilyenek...

- Mert mi normálisak vagyunk! - vágtam rá, majd visszaindultam a tornaterembe.

Már 21 órakor senki sem volt józan csak mi ketten. Mindenki esett-bukott. Néhányan be is hánytak és kezdett büdös lenni. Nem mintha eddig nem bűzlött volna a terem a vodkától...

Akik még "egészségesen részegek" voltak elhatározták, hogy éjszakai sétára mennek, ezért mi is velük tartottunk.

Az egyik elővett egy füves cigit és annak a füstjét fújta bele mindenki arcába. A másik pedig elől ugrált egy Whiskey-s üveggel. Legszívesebben ott hagytuk volna őket, de ketten tehetetlenek lennénk ha megtámadnak vagy valami, ezért inkább velük maradtunk.

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy kocsi követ minket és mindenkit felmér testileg a tekintetével. Melodyn megakadt a szeme.

- Melody... - súgtam oda neki.

- Igen?

- Egy fekete kocsiból eléggé méregetnek téged. Szerintem állj te a kerítés felől!

- Ameddig méreget addig nincs baj, nyugi! - hagyta rám.

A részeg hülyék be akartak menni egy szórakozóhelyre, de nem engedték be őket, ezért elkezdtek lökdösődni. Melodyt teljesen elvesztettem.

Kerestem, hogy hol lehet, majd megláttam, hogy épp egy kocsiba rángatják befelé. Elkezdtem rohanni feléjük, de addigra elindultak. Nem tehettem semmit. Ki tudja mit csináltak vele?! Lehet, hogy soha többé nem is látták... Ugyanis ezt már nem tudhattam meg.

Igen, akkor este történt. Talán a sors akarta így. De még ne szaladjunk előre!

Utánam kiabált a részeg bagázs, hogy siessek vissza, ezért mivel nem vagyok olyan gyors, mint egy kocsi, visszamentem. Sírtam is emiatt. Úgy éreztem, hogy cserben hagytam az egyetlen barátomat. Szörnyű érzés volt. Furdalt a bűntudat.

Még egy kicsit sétáltunk, mire Satsuki, az akkori osztálytársam észrevette, hogy sírok és odajött hozzám. Már nem is volt részeg.

- Mi a baj?

- Melodyt... Elvitte... Egy autó...

- És akkor?

- Mi és akkor? - kiabáltam az utca közepén. - Ki tudja mit fognak vele csinálni?!

Kicsit sem nézhettek hülyének, hogy hajnali kettőkor az utcán ordibálok...

Itt abbahagytuk a beszélgetést és csak mentünk tovább.

Nem sokkal később eleredt az eső és mindenki szétszéledt, amerre csak tudott. Csak mi nem. Satsuki és én.

- Alszol nálam...? Nem akarom, hogy megázz és tüdőgyulladást kapj!

- Köszi, de nem akarok a családod nyakán lenni... - válaszoltam udvariasan.

- Ők most nincsenek itthon! A nagytesómmal lakom! Nyugodtan jöhetsz!

- Ha nem leszek a nyakatokon...

- Ó, gyere már! - mondta, majd megfogta a kezem és elkezdett húzni.

Odaértünk. Eléggé nagy házuk volt. Elvileg régen városi szálló volt csak átalakították. Mázlisták!

Levettem a kabátom, majd kivettem a telefonom, hogy felhívjam anyuékat.

- Halló? - szólt bele anyu a telefonba.

- Szia anyu, én vagyok Clara! Figyelj, Satsukinál alszok, mert eléggé esik!

- És erről minket nem akartál megkérdezni?

- Bocs, hirtelen jött és...

- Semmi és! Jössz haza és kész! - mondta, majd lerakta.

Hát igen. Anyuék ilyenek voltak. Igazából nem is érdekeltem őket. Nekik mindegy volt, hogy tüdőgyulladásom lesz e vagy sem csak otthon tudjanak a "börtönben" ahol ők az "őrök"...

Elköszöntem Satsukitól, majd dideregve léptem ki az utcára.

Már a mi utcánkban jártam. Tiszta vizesen. Ha kicsavartak volna akkor biztos megtelt volna egy medence.

Megpillantottam egy sárgás szempárt a bokorban. Eléggé magasan volt.

Egyszer csak elindult felém a szempár, ami kiderült, hogy egy óriási kutya volt. Elfutottam az ellenkező irányba és a temetőben kötöttem ki.

Futottam a sírok között. A sírkert legvégén volt egy nagy fa. Oda siettem.

Felmásztam rá a kutya elől. Láttam, hogy épp most ásnak ki egy sírt.

Eléggé nagyok voltak a villámok. A kutya csak engem ugatott, bár ma már úgy gondolom, hogy a kutyát csak én képzeltem be magamnak, hogy ide jussak és ne a kiásott sírba. Tudniillik, hogy este egy szülő sem engedte a gyerekét a temetőbe, mert régebben két lány is bejött ide és akkor is dolgozott a sírásó... ők voltak a holttest jelöltek. Én is eléggé megijedtem amikor tudatosult bennem, hogy lehet a fán kell éjszakáznom.

A villámok egyre nagyobbak lettek. A közelben lévő házakba és fákba csaptak bele. De ez még csak az ízelítő volt...

Egyre közelebb és közelebbi csapásokat láttam. Az egyik épp a sírásót találta el. Már tőle sem kell félni...

Én csak a fa törzsét ölelgetve dideregtem az esőben a halálra várva.

Aztán megtörtént aminek kellett. Belecsapott a fába a villám. Egyszer csak egy nagy sárga fényt láttam, majd a fa kidőlt és leestem róla.

Utána itt találtam magam a közeli tó mellett. Már nem is voltam vizes.

Nappal volt. A madarak csicseregtek és a diákok hátizsákkal a hátukon az iskolába siettek. Először azt hittem, hogy csak álmodom, de utána tudatosult bennem, hogy ez a valóság csak máshogy. Egy másik szemszögből vagy talán egy másik világban.

Egy napig kóboroltam azon az estén gondolkodva. Még nem tudtam felfogni, hogy mi történt.

Eljött az este. Ismét esni kezdett, de most nem villámlott. Érdekes.

Sétáltam az elhagyott utcákon tiszta vizesen. Mintha tudtam volna, hogy hova kell mennem.

Egy parkban találkoztam Grace-el. Ő már érezte a kilétemet és azt is tudta, hogy felé megyek. Ő várt rám.

Bemutatkoztunk egymásnak, majd felajánlotta, hogy ő majd a gondjaiba vesz. Hazafelé elmeséltem neki, hogy mi történt, ő pedig elmesélte, hogy úgymond ő egy boszorkány, aki talán vissza tud küldeni egy pár év múlva oda, ahonnan jöttem. Azt mondta, anyám helyett anyám lesz. Így is történt.

Be iratott iskolába, gondomat viselte, etetett és eltartott. Mintha tényleg egy család lennénk. Persze, 13 évesen még fel sem fogtam, hogy mi történt velem. Csak egy-másfél évvel később esett le, hogy mi történt. Amikor már elég sok ideje ott voltam. Leesett, hogy nem láthatom a világomban élőket évekig vagy talán már sohasem. Akkor egy ideig minden este sírtam. Grace mindig mellettem állt és ha kellett még a suliból is kikért néhány napra, hogy megpróbáljon vigasztalni.

15 éves koromra már elfogadtam ami velem történt. Megszoktam a légkört. Végülis ez olyan, mintha elköltöztem volna a világ másik felére és új emberekkel kéne megismerkednem. Utána már semmi sem volt nehéz. Grace örült is neki, hogy már boldog vagyok.

Utoljára vissza akartam menni ahhoz a tóhoz ahol ébredtem, ezért sok győzködés után Grace el is engedett.

Körbe jártam a tavat és bele is nézegettem. Furcsán csillogott a víz benne. Belenéztem és hirtelen Melodyt láttam magam mögött. Boldog volt. Amikor viszont megfordultam már nem volt ott. Csak a víz játéka volt. Bárcsak igaz lett volna...

Az az egy biztos, hogy soha sem fogom elfelejteni azt az estét amikor elvesztettem a legjobb barátomat és az álom világba kerültem... SOHA...!

3. rész - A buli

Egész úton nem szóltunk egymáshoz. Néha egymásra mosolyogtunk, de ennyi. Nem tudtunk miről beszélni. Nem is akartunk. Egymás tekintetéből láttuk a kérdést és a választ is. Szembeszéd. Persze, ha van ilyen szó. Viszont, ha Kentinnek tényleg tetszem, akkor a két bajba jutott egymásra talált. Úgy érzem, hogy kötődöm hozzá valamilyen szinten.

Amikor megérkeztünk már mindenki tombolt. Egy lány épp akkor vette le a melltartóját, megtöltötte pezsgővel és kiöntötte az ablakon. Kentinnek majdnem kiesett a szeme úgy bámulta a csaj melleit! Egy másik levetkőzött fehérneműre és úgy táncolt, hogy a prostik elszégyelték volna magukat! Durva este lesz ez, úgy érzem.

Levettük a kabátunkat és az óriási asztal felé siettünk, ami tele volt piával és kajával.

Azonnal letámadtam az energiaitalokat, majd a sültkrumplit. Kentin a kezébe vett egy vodkát és meghúzta az üveget. Én csak néztem, mint egy szűz kislány.

- Kérsz? - nyújtotta oda az üveget.

Én csak megráztam a fejem, majd ettem tovább a sültkrumplit. Akármilyen hihetetlen, ahhoz képest, hogy én milyen vagyok, még soha nem ittam alkoholt. Lehet, hogy már a hetedik osztályos bulin a lányok leitták magukat a földig és mindegyik egy-egy fiút vitt haza, de én soha nem voltam ilyen. Megőríztem a büszkeségem és a szüzességemet is.

Egy idő után rávettem magam a táncolásra.

Negyed óra után Kentin megragadta a kezem és elhúzott teljesen a mosdóig. Bűzlött a piától. Kicsit féltem is, mert ki tudja, hogy mit akar velem csinálni egy 15 éves, részeg fiú?!

Neki nyomott a falnak és megcsókolt. Nem mondom, hogy jó volt, mert majdnem megfulladtam a vodkák szagától. Ha nem részegen tette volna ezt, és nem így, talán örültem volna neki. De így nem.

Ellöktem magamtól, majd kifelé indultam, de Natanielbe ütköztem.

- Bocs, ügyetlen vagyok! - mondtam, idegesen.

- Semmi baj. Mi történt?

- Csak egy részeg fiú szeret engem! - nevettem el magam.

- Így már érthető! - mosolyodott el. - Nem jössz velem táncolni?

Bólintottam, majd indultunk is. Kentin pedig valahol a padlón hányt.

Úgy néztünk ki, mint egy szerelmespár. Sokan kérdezték is, hogy: Ti együtt vagytok? Nataniel tekintetéből azt olvastam ki, hogy örülne, ha úgy lenne.

Miután már teljesen elfáradtunk az asztalhoz siettünk ahol Rosalya épp piát töltött magának.

- Ti kértek?

- Nem - mondtuk teljesen egyszerre.

- De nagy az egyetértés! - mosolyodott el. - Kentin?

- Jah, ő? Épp a mosdó padlóján keresi a józanságot!

- Tényleg nem kértek? - kérdezte ismét Rosa.

- Én nem szoktam inni - válaszolt Nataniel.

- Én sem.

- Ne legyetek már ennyire szüzikék! Nesztek, igyatok! - mondta, majd adott a kezünkbe egy-egy pohár whiskeyt.

- Én iszom ha te is! - néztem Natre.

- Igyunk!

Mindketten megborítottuk a poharat, majd amikor már nem volt benne lecsaptuk az asztalra.

- Nem is volt annyira vészes! - mondtam, félig elszédülve.

- Tényleg nem! - mondta ő is, olyan állapotban, mint én.

- Ha többet isztok megszokjátok! Hidd el, az ötödik után már meg se kottyan! - kacsintott Rosa.

Nattel egymásra néztünk, majd bólintottunk egyet, amiből tudtuk, hogy mi következik.

Kitettünk 10-10 pálinkás poharat és teletöltöttük őket Jim Beam-el. Hármat számoltunk, majd elkezdtük inni. Szépen sorban. Én megbírtam inni mindet, de Nat csak hetet tudott.

Akkor már azt sem tudtam, hogy milyen rendezvényen vagyok, de szerintem Nat se. Már senki sem volt józan. Mindenki dűlt-borult. Legtöbben a wcre igyekeztek hányni, míg a többiek táncoltak, aztán fordítva.

Szegény Kentin még mindig a földön fetrengett, de már kijózanodott. Nem bírt felállni, mert egyáltalán nem volt egyensúlya és a feje is fájt, gondolom. Egy-két ember még bele is rúgott, mert nem nézett a padló felé, nehogy véletlen idő előtt hányjon.

Én visszamentem táncolni, majd egy kicsivel később odajött Castiel.

- Téged meg ki hívott meg?

Elé billegtem, lábujjhegyre álltam és megfogtam a vállát, hogy el ne essek.

- Viktor hívott meg! De amúgy boldog szülinapot!

- Hát kösz. Tudod mit?! Most az lenne a legjobb, ha hazavinnélek!

- Ne már!

- Alig állsz a lábadon! Ez az én felelősségem, úgyhogy most hazaviszlek!

Felvett az ölébe és kivitt az utcára. Leültetett a lépcsőre, majd hívott egy taxit. Ismét felvett, majd berakott az autóba és ő is beült a másik oldalra.

Körülbelül hajnali egy óra lehetett mire beértünk az utcánkba...

Castiel szemszöge

Clara, amikor az utcájukba értünk elaludt. Olyan cuki volt. Nem akartam felkelteni, ezért amikor már a ház elé értünk felvettem az ölembe, kivettem a zsebéből a házkulcsot és felvittem teljesen a szobájáig. Ki gondolta volna, hogy amelyik ajtóra "Clara" van írva az az ő szobája?!

Levettem a kabátját és a cipőjét, majd szépen betakartam és elmentem.

Clara szemszöge

~~~Másnap~~~

Szörnyen fáj a fejem és a tegnap estére alig emlékszem. Hogy kerültem be az ágyba?!

Grace épp a konyhában szürcsölgette a teáját, amikor meglátott két zombit a lépcsőn, akik mi voltunk. Én és Kentin. Végignézett rajtunk, majd kiköpte a teáját. Kösz Grace, ezzel most megvigasztaltál.

- Hát ti? - kérdezte a száját törölgetve.

- Mi hát mi? Lejöttünk reggelizni, mint mindig! - mondtam úgy, mintha erre számítania kellett volna.

- Szörnyen néztek ki!

- Mi is szeretünk téged...

Szépen lassan leültünk az asztalhoz és vártuk, hogy Grace mit hoz nekünk elő. A fejem majdnem szétrobbant, de szerintem Kentiné is. Soha többé nem iszok ennyit!

Grace letett elénk egy-egy bögre kakaót, majd leült velünk szembe.

- Ezt nem néztem volna ki belőled, Clara!

- Hát én se... - mormogta Kentin szemrehányóan.

- Te csak ne beszélj mikor már a buli kezdetekor ölelgetted a mosdó padlóját! - kiabáltam rá.

- De te lány vagy! - kiabált vissza.

- Persze. Mert a fiúknak mindent lehet csak nekünk lányoknak nem! Beképzelt egy bagázs...

- Ez így van rendjén! A lányok főznek, mosnak, takarítanak meg vigyáznak a gyerekre! Nem cigiznek, nem rúgnak be minden hétvégén és nem fekszenek le minden héten mással!

- Én se vagyok ilyen képzeld! Sosem cigiztem még, most ittam először és még szűz is vagyok!

- ELÉG LEGYEN! - csitított le minket Grace.