Ismét eltelt egy hét. Castiellel nem vagyunk olyanok, mint régen. Teljesen kihült a kapcsolatunk és talán ez miattam van.
Elterveztük, hogy ma nála alszom így hát elmentünk hozzá, természetesen.
Szoktalanul sokat cigiztem ma. Eléggé ideges voltam, mert egész nap gondolkodtam. Rajta, rajtunk és Kentinen. Még odafelé menet is cigiztem.
Persze, a cigarettázásomról csak Kentin és Castiel tud. Ha Grace tudná már régen eltiltott volna Castieltől. Csodálkozom, hogy eddig Kentin miért nem mondta el neki...?! Talán nem akar még ezzel is terhelni.
Egész úton egymáshoz sem szóltunk. Tudtuk, hogy ez már nem megy. Nem ugráltam körbe, mint egy hülye ő pedig nem csitított azzal, hogy megcsókol. Már nem olyanok voltunk, mint egy héttel ezelőtt. Tudom, hogy ez miattam van a fenébe is, de nem tehetek ellene semmit! A szív azt akarja, amit akar. Ha nem őt akarja, nem őt akarja. Ennyi. Ha pedig igen akkor igen. Ilyen egyszerű!
Amikor odaértünk kinyitotta az ajtót ledobta a kabátját én pedig csak követtem a példáját.
A falnak nyomott és elkezdett csókolgatni. Tudtam mit akar. De ez nekem így nem jó!
- Castiel... Ne... - szakítottam meg suttogva.
- Hát jó. Ha ma nem akkor nem...
Castiel eléggé megértő. Ha nincs kedvem semmihez akkor ő tiszteletben tartja és nem erőlteti rám. Ezt nagyon is szeretem benne...
Megfürödtünk, majd lefeküdtünk tv-t nézni. Átölelt hátulról és már aludt is.
Hajnali két óra lehetett amikor arra keltem, hogy nagyon fáj a hasam és szinte görcsbe van. Óvatosan kibújtam Castiel kezei közül és kimentem inni egy kis vizet. Egyáltalán nem lett jobb. Megint elkezdett forogni az agyam és egyre jobban fájt a hasam. Talán az idegességtől ami 1 hete belülről mart...
Utána elmentem wcre, de akkor sem lett jobb. Egy kicsit ettem is, de nem változott semmi. Nagyon rosszul voltam. Annyira, hogy kedvem támadt meghalni inkább.
Bevettem egy fájdalom csillapítót ami egy kicsit segített, ezért visszabújtam Castiel mellé.
Hajnali három. Megint hasfájásra ébredtem. Szinte már könnyeztem a fájdalomtól. Megint kimentem, járkáltam egy kicsit. Kinyitottam a konyha ablakot és szívtam egy kis friss levegőt is.
Egyre rosszabbul voltam. Sírva járkáltam össze-vissza a lakásban. Nem mertem még egy fájdalom csillapítót bevenni nehogy bajom legyen, ezért nem tudtam mást csinálni. Castiel felébredt a járkálásra, ezért ő is kijött a konyhába.
- Mi a baj? - kérdezte, majd megölelt.
- F-Fáj a hasam... Nagyon...!
- Bevigyelek a kórházba?
- Nem kell... - ráztam a fejem. - Majd megleszek valahogy.
- Dehogy leszel! Nem nézhetem ölbe tett kézzel, hogy itt sírsz és szenvedsz! Gyere! Nem kell felöltöznöd! Gyorsan felkapok egy nadrágot és megyünk is!
Egész úton sírtam a kocsiban. Egy idő után pedig azért is, mert rájöttem, hogy Castielnek nincs is jogsija és, hogy kocsija sincs...!
Amikor odaértünk Castiel felkapott az ölébe és berohant velem a kórházba. Gyorsan beszélt egy nővérrel és azonnal megvizsgáltak.
Nem láttak semmi szokatlan dolgot amiből baj lehetett volna.
- Sokat idegeskedik mostanában, kedves? - kérdezte az egyik nővér.
- Hát... kicsit.
- Dohányzik?
Először nem akartam elmondani, de Castiel bólinott úgyhogy elmondhattam.
- Igen.
- Egy nap mennyit?
- Hát... Mostanság elég sokat...
- És ez az idegesség miatt van?
- Lehetséges...
Még egy pár dolgot megvizsgált rajtam, majd elém állt.
- Nincs semmi komolyabb baja csak a sok idegesség! Ne stresszeljen annyit és jobban lesz!
- Köszönöm - mosolyodtam el.
- Bent kívánnak maradni estére vagy hazamennek?
- Inkább hazamegyünk! - vágta rá Castiel.
- Rendben. Jobbulást, kedves!
Felvettem a kabátom és indultunk is haza. Castiel egész úton hozzám se szólt. Csak az utat figyelte.
Amikor hazaértünk gyorsan levettem a kabátomat meg a cipőmet és elindultam felfelé.
- Figyelj... Ha miattam idegeskedsz...
- Nem miattad idegeskedem! - mosolyogtam rá. - Nyugi!
- Akkor mégis mi miatt?
Én, mintha meg sem hallottam volna felmentem a lépcsőn. Utánam jött.
- Mondd el, kérlek!
- Hát... Ez elég önző és gerinctelen dolog, de nem tudom, hogy azért kezdtem-e el veled együtt lenni, mert szerettelek vagy csak azért, mert ott voltál kéznél... Ez nagyon bánt engem...
- Értem... - mondta, majd lehajtotta a fejét. - Akkor ezért utasítasz vissza mostanában?
- Igen, mert ha tényleg úgy lenne, hogy csak úgy beleegyeztem akkor ne fájjon annyira ez az egész. Tudom, hogy értelmetlen dolog, de érts meg...
- Tudom, hogy mire gondolsz. Ha úgy érzed, hogy nem szeretsz akkor én elengedlek viszont, ha szeretsz akkor még szorosabban foglak fogni! - mondta, majd odajött és megcsókolt.
- Megegyeztünk! - mosolyodtam el. - Akkor én most megyek és lefürdöm!
- Hajnali négy van!
- Kell egy kis felfrissülés!
Gyorsan berohantam a hálónkba és előkaptam pár ruhát és egy törölközőt, majd elindultam a fürdőszobába.
Amikor levetkőztem majdnem minden csontom kilátszott. Olyan voltam, mint egy csontváz. Mostanság nem igazán ettem a sok idegesség miatt. Undorodtam magamtól.
Először azért, mert így nézek ki, aztán azért, mert olyan vagyok, mint egy liba, aki játszik mindenki érzéseivel. Ahogy ilyeneken gondolkodtam elkezdtem sírni is.
Hogy lehetek ilyen? Hogy tehetek ilyet? Nem! Ez nem én vagyok! Clara, állj fel a padlóról! Kibírod! Erős vagy! Huh...
Letöröltem a könnyeimet, majd elmosolyodtam. Castielnek még így is kellettem... volna ha nem utasítom vissza... De akkor is! Ő olyan tökéletes! Legalábbis nekem az.
Ezután a gondolatmenet után bele is ültem a kádba. A víz még folyt és késztetést éreztem, hogy teleengedjem a kádat és fulladjak meg benne. Haha.
Aztán elgondolkodtam. Castielnek hiányoznék és keresztanyunak is. Kentinnek nem. Egyrészt azért, mert lehet, hogy a világba jutok vissza és majd lát még, másrészt azért, mert utál. Azóta mindennek lehord. Azóta amióta volt a folyosós veszekedésünk. Azóta egy ribanc vagyok a szemében. Egy kicsit meg is értem. Ki ne hordana le valakit, aki még egy hete őt szerette aztán összejön valakivel?! Tényleg az vagyok. Egy jó nagy ribanc.
Erre megint könnyek gyűltek a szemembe, de most leküzdöttem őket. Castiel kedvéért. Ezután rágyújtottam egy cigire. Igen, a kádban. Lehet, hogy hülyeség, de most jól esett.
Miután elszívtam nem tudtam, hogy hova dobjam. Kuka nem volt. Az jutott eszembe, hogy miért ne nyomjam el a kezemen a csikket? Az úgyse fáj!
A francokat nem fáj! Majdnem elordítottam magamat és még egy kör alakú seb is lett a kezemen. Nagyon jó! De ez Castiel hibája! Miért nem hoz be hamutálat?!
Gyorsan leápoltam a sebemet, megtörölköztem, felöltöztem, majd elindultam a szobába.
A szobáig rózsaszirmok vezettek gyertyákkal körülvéve. Sőt, még a szobában is voltak. Castiel az ágyon feküdt reggelivel a kezében.
- Jó reggelt! - mondta.
- Jó reggelt! - mosolyodtam el.
Most már biztos: Castielt szeretem! Az én romantikus, egomanó, hülye és gyerekes Castielemet! És nem csak ezért. Egyrészt, azért mert létezik vagyis nem létezik, de aaa mindegy... Másrészt pedig azért, mert mellettem áll mindenben és mindig képes felhozni a mélypontról. Ja, és mert szeretem!
Megettük a reggelit, majd ő is felöltözött és elindultunk kocsival suliba. Életvidámak voltunk. Látta rajtam a döntésemet. Ő még a szememből is képes olvasni...
A váltón volt a keze és úgy gondoltam, hogy legyünk egy kicsit nyálasak és rátettem az én kezemet is. Csak egy baj volt. Épp azon a kezemen volt a seb és amikor Castiel meglátta azonnal megállt a kocsival.
- Ez mi? - kérdezte.
- Tegnap cigiztem a kádban és nem tudtam, hogy hova nyomjam el a csikket... Azt hittem, hogy nem fáj!
- Amikor a tűzbe nyúlsz bele az nem fáj? Ugyan az a kettő! Miért nem engedtél egy kis vizet a mosdókagylóba és dobtad volna bele? Több ilyet meg ne lássak!
- Nyugi. Nem fogsz látni többet! - mosolyodtam el.
- Remélem is! - mondta, majd ő is elmosolyodott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése