5. rész - Fekete démon

Egy hét telt el a tanévből, mégis annyi minden történt már. Kiderült, hogy Castiel nem is olyan szörnyű, mint gondoltam és hogy Kentin érez irántam valamit. A sorstársammal tűz és víz vagyunk, míg Castiellel szinte ugyanolyanok.

Hétfő van. Egy újabb tanítási nap. Hú de jó...

Lementem a konyhába ahol éppen Kentin és Grace beszélgettek. Amikor odaértem hirtelen mindketten rám néztek, én pedig felváltva, hol Kentinre, hol Gracere néztem azzal a 'rólambeszéltetekugye?' nézéssel.

- Ülj le! Mindjárt hozom a reggelid! - mondta Grace, majd a konyha pulthoz sietett.

- Ugye nem rólam beszéltetek? - suttogtam Kentinnek.

- És ha igen? - suttogta vissza.

- Mondd már el!

- Nem.

- Légyszii!

- Mondom, hogy nem!

- Kérleeek!

- Na jó... "Arról az estéről" beszéltünk és arról, hogy mi történt ott, a wcben...

- Oh, értem - szegeztem le a tekintetem. - És...

- Hmm...?

- Megbántad? - kérdeztem még mindig lefelé nézve.

- Talán - mondta, majd a nutelláért nyúlt.

- És ez a talán a nem vagy az igen felé hajlik?

- A nem felé.

- És miért? - kérdeztem flegmán.

- Mert nem tudnék egy olyan lánnyal együtt lenni, akivel totálisan ellentétek vagyunk! Ha én azt mondom igen, te azt mondod nem. Ha én azt mondom fehér, te azt hogy fekete. Sehogy sem jönne össze! És amúgy is! Ott van neked a rock mániás Castiel!

- Óóóó! Hogy erről fúj a szél...

- Nem fúj sehonnan! Hülyeség az, hogy az ellentétek vonzzák egymást! Inkább taszítják, mert egyfolytában veszekednek! Téma lezárva!

- Úgy hallottam, hogy tetszem neked... - hajtottam le a fejem az asztalra.

- Arról nem is volt szó, hogy nem tetszel... és arról sem... hogy nem szeretlek e! De értsd meg, hogy ez a helyzet!

Hát jó. Ha nem kellek, nem kellek. Megértettem.

Felálltam az asztaltól, elmostam a tányérom, majd elindultam EGYEDÜL.

Út közben egy kicsit sírtam is amiatt amiket Kentin mondott. Minden szava egy kés volt a szívembe. Nem létezik, hogy emiatt ne kelljek neki. Megfogadtam, hogy megváltozom. Nem fogok hozzá szólni és feketében járok majd. Nem leszek már az a 'jókislány' aki voltam. Meglátjuk, hogy ki bírja tovább.

Ma már elkezdtem a fogadalmam.

Amikor beértem a suliba mindenki meglepett fejjel nézett rám. Én is így néznék magamra. Ki gondolta volna, hogy egyik napról a másikra feketébe öltözök és kapucnit húzok a fejemre?! Szerintem senki sem számított erre.

Betettem a szekrénybe a cuccaimat, majd indulni akartam...

- Mi ez az új stílus váltás? - kérdezte Castiel.

- Mindegy.

- Mondd hát el!

- Én így érzem jól magam és kész! - mondtam, majd ott hagytam.

A hátam mögül még hallottam, hogy mormogott valamit, de nem érdekelt. Én csak egyenesen mentem. Nem érdekelt, hogy ki jön elém meg ki nem. Egyszer csak Rosalyaba ütköztem.

- Szia Clara! Mi történt veled?

- Majd elmondom, jó? - mondtam, majd magamra kényszerítettem egy mosolyt.

Amikor beléptem a terembe már Kentin is ott volt. Ahogy meglátott ő is meglepődött, mint mindenki más, aztán elnézett más irányba. Hát igen. Ennyit érek neki.

Óra után ahogy kimentem a teremből megállított Kentin.

- Mik ezek a ruhák?

- Ha nem tetszik ne nézd! Ja, hogy a régi se tetszett! Akkor minek foglalkozol még velem?! - mondtam, majd ott hagytam.

Könnyek szöktek a szemembe miután elmentem mellette. Nem akartam ott hagyni, de ő kényszerít erre. Csak az a baj, hogy ezzel magamnak is ártok...

Gyorsan a szekrényemhez siettem ahol Rosaval találkoztam.

- Elmondod végre, hogy mit csinálsz magaddal? - mondta, majd felemelte az állam.

- Nem érdekes - ráztam meg a fejem, majd letöröltem a könnyeimet.

- De, igenis érdekes! Ez miatta van?

Inkább nem válaszoltam semmit, mert nem akartam, hogy Kentint kérdőre vonja és én veszítsek.

- Azt kérdeztem, hogy miatta van?!

- És ha igen? Kit érdekel?...

- Például engem!

- Ne szólj bele az életembe, jó?! Meg tudom oldani egyedül is! - mondtam, majd becsaptam a szekrényem ajtaját és vissza indultam a terembe.

Kentin az egész szenvedésemet végignézte. Végignézte, ahogy épp a legjobb barátnőmmel veszekszem őmiatta. Még véletlenül se jött oda, neeeem! Neki a büszkesége fontosabb! De a büszkesége nem fogja átölelni, ha valami baja lesz! Ahhj istenem...

Amikor beértem a terembe mindenki csak nézett. Hirtelen csend lett. Mindenki tudta mi történt a folyosón...

Inkább kimentem a teremből, mert nem bírtam a csendes légkört. 

Bömböltetni akarom a rock zenét és tombolni! Ennél jobb feszültség levezetés nem jut eszembe...

Ahogy kiértem a teremből azonnal elkezdtek zajongani. Milyen kis kedvesek.

Castiel megint oda tévedt hozzám, de nem tudom minek...

- Na jó! Ide figyelj! Ez nem te vagy! - állított meg.

- Jó. Tudom, hogy senkinek sem tetszik. Ennyi volt? Mehetek?

- Nem mondtam, hogy nem tetszik, de ez akkor sem te vagy! És nem, nem mehetsz! Most szépen kimegyünk az udvarra és elmondod, hogy mi ez az egész!

Castiel megfogta a kezem és végig húzott az egész folyosón teljesen az udvarig. Nem tudom mióta divat nála ez a kézfogdosás...

Leültetett egy padra, majd ő is letelepedett mellém.

- Mesélj, kislány!

- Mit meséljek? Esti mesét? Hagyjál már!

- Azt meséld el, hogy mi ez a stílus váltás így hirtelen? Kentin miatt csinálod?

- Most őszintén! Szerinted én régebben szebb voltam? Nem. És azt is tudom, hogy most sem vagyok az, de nekem így jó és kész!

- Soha nem voltál csúnya! Most sem vagy az, azért mert te azt gondolod! Most komolyan Kentin miatt ezt csinálod? Mi ez a megfelelési vágy?

- Nem is tudom. Felülkerekedett bennem a beképzeltség és nem tudtam elhinni, hogy azért nem kellek neki, mert ellentétek vagyunk, ezért ez egy úgymond verseny akar lenni. Önpusztító verseny.

- Miért csinálod ezt? Ha miattam lennél ilyen kétszer is meggondolnám, hogy mit mondok neked nem az, hogy még ráteszek egy lapáttal! Nem érdemel meg! Ha ennyire nem képes, hogy oda menjen hozzád akkor nem! Jobbat érdemelsz! Sokkal jobbat!

- Most magadra gondolsz? - nevettem el magam.

- Részben, de ez most nem fontos! Érted a lényeget nem?

- Azt, hogy azt akarod, hogy hozzád fussak? Mert akkor igen.

- Nem akarom, hogy hozzám fuss! Én csak mondtam egy példát! De ha szükséged lenne valakire, akivel beszélhetsz akkor hívhatsz 0-24-ben! - mondta, majd elment.

Én még pár másodpercig ott vigyorogtam a padon ülve, majd felmentem a terembe, pont becsengetésre.

Az egész nap unalmasan telt el. De ami utána jött...

- Mondd el, hogy mi a bajod! - állított meg Kentin.

- Neked is szia! Amúgy meg tényleg nem tudod?

- Hát nem. Miért úgy látszik?

- Jesszusom! Ennyire szánalmas nem lehetsz már ne is haragudj! Castielnek igaza volt...!

- Miben volt igaza? Mi? Úgy is megverni készültem már!

- Igen? Ilyen nagy ember vagy? Akkor elmondom! Abban volt igaza, hogy nem érdemelsz meg engem! Abban! Tessék kimondtam! Miattad öltözöm így és miattad vagyok ilyen! Remélem most örül a fejed!

Miután elmondtam a szép kis szónoklatomat elindultam haza. Meg sem vártam Kentint. Nem is érdekelt... vagyis egy kicsit igen, de akkor se!

Útközben találkoztam Rosaval.

- Figyelj, Rosa... Én nem úgy...!

- Tudom - mosolyodott el. - Csak ideges voltál! Nyugi, semmi baj!

- Köszönöm - mondtam kényszer mosollyal, majd hazakísértük egymást.

Miután hazamentem lefürdödtem, majd bezárkóztam a szobámba. Pont akkor érkezett meg Kentin amikor bezártam magam. Ütötte az ajtómat, de én csak hátamat az ajtónak támasztva ültem ott, mintha nem is dübörögne.

Olyan nyolc óra körül feladta én pedig lefeküdtem aludni...

Hajnali kettő. Felébredtem, mert rémálmom volt a sok idegeskedés miatt és sírni kezdtem. Kentin valószínűleg alszik, mint akit agyonvertek, én meg itt szenvedek... Ez így nem mehet tovább!

Gyorsan felhívtam Castielt.

- Halló? - szólt bele a telefonba.

- Te még nem alszol?

- Dehogy is! Na mizu?

- Épp sírdogálok kicsit. Hát veled?

- Videójátékozok. Várj! Hogy mi?

- Igen, jól hallottad - mondtam úgy, hogy már hallatszódott ahogy sírok.

- Miért csinálod ezt magaddal? Ne szenvedj már miatta! Egy ilyen emberért nem éri meg hajnalban sírni! Ha egyáltalán lehet embernek nevezni... Átmenjek?

- Ha szeretnél... - szipogtam a telefonba.

- Nyisd ki az ajtót! Két perc és ott vagyok!

Letette a telefont.

Szépen lassan kinyitottam az ajtót, majd csendesen lelépdeltem a lépcsőn teljesen a bejáratig és beengedtem Castielt. Felmentünk a szobámba, hogy ne legyünk annyira nagy hanggal. Még az ajtót is bezártam magunk után, nehogy a vörös démonnak kedve támadjon megfullasztani Kentint egy párnával!

- Nem bírlak így látni...

- Még így fogsz látni egy ideig. Sajnálom. - sütöttem le a szemem.

- Te sajnálod? Neki kéne, ott a másik szobában! Nem neked! Ne legyél már hülye! - mondta, majd átölelt.

- Köszi, hogy itt vagy velem!

- Én mindig itt leszek! Csak hívnod kell!

- Köszönöm, tényleg! Nem tudom mi lenne velem nélküled!