Elindultunk a kapu felé, de Kentin nem tudta megállni, hogy meg ne szólítson valamilyen módon.
- Ismét itt a ribanc...
- Nem volt még elég? - néztem rá unottan. - Meddig akarsz még haragudni? Te is ezt csináltad nem? Legalább megtudod, hogy nekem milyen rossz volt. Pontosan úgy viselkedsz ahogy én anno! Ezen gondolkozz el egy kicsit! Ugye milyen szánalmas voltam? Na te is az vagy most! Csá!
Nem szólt semmit csak rám hagyta. Viszont most tényleg igazam volt. Csak azt csinálom amit ő csinált: élem az életemet felhőtlenül. Ő pedig azt csinálja amit én csináltam, szenved. Fordult a kocka!
Amikor beléptünk mindenki minket nézett, mint mindig. Tudják, hogy egy ribanc vagyok és én is tudom, de ez van. Ezt nekik is és nekem is el kell fogadni, mert a múltamon már nem tudok semmit sem változtatni. Mindig is tudni fogják, hogy ki volt az az olcsó liba, aki mindig balhézott és a pasikat egymás után hagyta ott. Ez vagyok én. Egy nulla. Egy semmi. Egy test, lélek nélkül az elmémben. Persze, Castiel mindig kiáll értem és mindig megköszönöm, de egyfolytában mondom neki, hogy ez úgy sem változtat semmin. Soha nem is fog.
Kentin minden szava egy kés a szívembe. Néha úgy érzem, hogy meg is érdemlem. De tényleg. A padlón vagyok és innen nehezen fogok felállni hiába van mellettem Castiel. Már semmi sem olyan, mint régen. Grace-el sem beszélek már meg mindent és Kentin sincs mellettem, viszont itt van Castiel. Ő, egyedül. Rosa is elpártolt tőlem és inkább beszállt Amberékhez, akik egyfolytában rajtam röhögnek. Egyedül állok a világgal szemben és Castiel áll mögöttem. Nehéz ha csak egy ember van melletted...
Egész órán csak unottan támasztottam a fejem és amikor felszólítottak sem tudtam semmit. Meglátszanak a jegyeimen is. Grace le is szidott és Castielt hibáztatta mindenért, pedig nem ő a hibás. Kentin miatt lettem ilyen. Ő a hibás.
Szünetben odajött hozzám egy lány, aki egy kicsit el volt tévedve. Olyan volt, mint én régen, amikor még kezdtem a gimit. Milyen jó is volt még akkor...
- Csá! A nevem Aname. Nem tudod, hogy hol van a kilencedikesek terme?
- Csá! Az én nevem Clara. Én is kilencedikes vagyok, gyere megmutatom, hogy hol van!
Eléggé szimpatikusak lettünk egymásnak, ezért második órán is mellettem ült és egy csomót beszélgettünk. Aztán amikor kimentünk szünetre...
- Hé új lány! - jött oda hozzánk Amber. - Tudod te, hogy ki ez a liba?
- Nekem nagyon tetszik a stílusa és a gondolkozása! Semmi bajom vele és ne nevezd libának vagy velem gyűlik meg a bajod!
- Tudtad, hogy egyik napról a másikra szeretett ki egy srácból és lefeküdt egy másikkal és most azzal jár? Szánalmas ez a lány! Nem engedhetem, hogy rossz közekbe kerüljön egy új lány! - mondta hencegően.
- Tudom, hogy mit tett, de szerintem nem szánalmas! Törődj a magad dolgával! Inkább te vagy a szánalmas, hogy a te kis gondolataidat elmondod másoknak ők meg elhiszik és ellene fodulnak! Mindenki ítélkezik felette pedig ő is csak egy ember! Ugyanolyan, mint mindenki más! Lehet, hogy vannak hibái, de kinek nincsenek? Még egyszer meg ne halljam, hogy ilyeneket mondasz!
Miután ezt Aname elmondta, Amber, Li és Rosa sarkon fordultak és elindultak kifelé. Végre van valaki, aki kiáll értem és mellettem van! Köszönöm istenem!
- Köszönöm. Tudod... Te vagy az egyetlen lány, aki kiállt értem. Csak te vagy mellettem és Castiel. Senki más...
- Nincsmit megköszönnöd! - mosolyodott el. - Megoldjuk, hogy mindenki melletted legyen! Mi ketten elég erősek vagyunk hozzá! Csak akarni kell!
- Komolyan?
- Halál komolyan! Rám számíthatsz! - mondta, majd rámkacsintott. - Gyere!
Én csak szófogadóan követtem Aname-t. Nem tudtam, hogy mit akar, de amikor felvezetett az udvaron lévő színpadra akkor már igen.
- Figyeljetek emberek! - szólt a mikrofonba. - Clara egyáltalán nem olyan rossz ember, mint akinek gondoljátok! Ő egy megértő, okos, kedves és gyönyörű lány! Senkinek sem tenne rosszat! Elmesélte nekem, hogy mi történt évkezdés óta és szerintem egyáltalán nem szánalmas! Kentinnek sem akart rosszat, de ő is ugyan ezt tette vele. És tudod mit?! Megérdemelted! - nézett Kentinre. - Ti mind egy kurvának tartjátok és azt akarom, hogy ez ne legyen így! Ő Kentin miatt lett ilyen és az egyetlen aki hibás az pedig ő, nem pedig Clara! Ő tette tönkre lelkileg! Castiel viszont mindig mellette állt! Akár hajnalban is átment, hogy megnyugtassa Clarat, mert még akkor is őmiatta sírt! Leváltották vele a ruhatárát és még tetkót is csináltatott Kentin emlékére! Aznap este jöttek össze és nem Clara kezdeményezett. Először még bele sem akart egyezni, mert ő már tudta, hogy mi lesz ebből a kapcsolatból és amit gondolt be is bizonyosodott. Nehezen ment bele ebbe a kapcsolatba. Nem akart ribancnak tűnni és nem is az. Most sem, így sem! Egy lelkiismeretes, fekete lelkű és örök szomorú lány lett belőle! Ez miattatok és Kentin miatt van! Nézzetek magatokba egy kicsit! Megérte? Szerintem nem. Ennyit akartam! Clara akarsz valamit mondani?
Már egy kicsit könnyeztem is amikor hozzám szólt Aname. Életemben, elmémben nem mondott még senki ennyi kedves dolgot nekem!
Könnyeimet törölgetve, remegve léptem a mikrofonhoz.
- Tudom, hogy elrontottam ezzel mindent, de nem bántam meg azt, hogy végül Castielt válaszottam. Egy ilyen szemetet nem is értem, hogy hogy tudtam szeretni... Castiel bulijában kezdődőtt ez az egész Kentines dolog. Részegen megcsókolt, de akkor ellöktem, mert bűzlött az alkoholtól! - mosolyodtam el. - Másnap alig-alig, de még emlékezett rá. Megkérdeztem tőle, hogy megbánta-e és azt mondta, hogy talán. Megkérdeztem azt is, hogy ez a talán az igen felé vagy a nem felé húz, ő pedig azt mondta, hogy az igen felé. Innentől kezdtem el hárpiáskodni és depizni. Meg akartam mutatni, hogy mit veszít. Eluralkodott rajtam az egó és a beképzeltség. Castiel felállított a padlóról és, ahogy Aname is mondta, azóta mellettem áll. Ez egy hónapja történt. Egy hónap alatt sok minden változott. Nagyon sok minden - ekkor Castiel az ablakból elkezdte figyelni az eseményket. - Rátaláltam valakire, aki mellett úgy érzem, hogy vagyok valaki! Kentinnek soha sem akartam rosszat és most sem akarok! Viszont amikor én voltam olyan helyzetben, mint ő akkor erre nem gondolt. De én még akkor is mosolyogtam. Nem voltam rosszul már egy idő után. Nem akarom, hogy most Kentint utáljátok, de azt sem akarom, hogy engem utáljatok! Ne utáljátok egyikőnket se! Csak legyen minden a régi! Új életet kezdek és most már komolyan át fogom gondolni a dologkat, de ehhez ti is kelletek! Remélem, hogy mostmár minden más lesz!... - szipogtam bele a mikrofonba.
Igazából nem akartam mindenkivel ezt megosztani, de mostmár muszáj volt, hogy minden letisztuljon bennük is. Persze, hogy nem érdekel a véleményük, de most képzeld bele magadat az én helyzetembe! Te örülnél neki ha mindenki utálna? Nem. Gondoltam.
Miután ezeket mind ketten elmondtuk mindenki tapsolni kezdett. Kivétel nélkül. Még az igazgatónő is az ablakból!
Ahogy leléptem a színpadról mindenki odajött hozzám csak Amber és Li nem. Túl nagy bennük a büszkeség...
- Büszke vagyok rád, Clara! - kiabált az igazgatónő az ablakból.
- Köszönöm! - kiabáltam vissza.
- Igazad van padtársném! Bocsásd meg, hogy lelöktelek a székről! - mondta Charlotte.
- Bocsáss meg nekem, kérlek! Nem tudtam, hogy így van! - jött oda Iris.
- Bocsi, hogy összetörtem a rólad készült rajzomat! Holnap újra csinálom! - jött oda Viola is.
Mindenki odajött egyesével és persze mindnek megbocsátottam.
- Clara, ne haragudj, hogy egyedül hagytalak! Én...
- Nem érdekel. Te is ugyanolyan vagy, mint ők! - mutattam Amberék felé. - Pedig elvileg elítéled őket és mellettem állsz! Nem szégyelled magad? Nem? Pedig kéne! És most menj a szemem elől!
- Clara...
- Nem! Menj el! - mondtam lehajott fejjel.
Aztán odajött az akire soha az életben nem számítottam volna. Kentin. Kisírt szemekkel, két számmal nagyobb pulcsiban lassan elém lépett. Olyan volt, mint egy zombi.
- Átgondoltam amit reggel és most mondtál illetve az új lány mondott és igazatok van! Én nem foglalkoztam veled amikor te voltál ilyan helyzetben, mint én mégis itt sajnáltatom magamat... Bocsáss meg! Nagyon szégyenlem magam és azt szeretném ha olyan lennél, mint régen! Nem akarom, hogy cigizz, igyál és hasonlók! Legyél a régi Clara, aki színes ruhákban járt, barna haját mindig felkötve hordta és csak szempillaspirált használt! Ez nem te vagy!
- Figyelj... Megbocsátok és persze, lehetünk barátok, de már nem leszek a régi! Azt szokták mondani, hogy edd meg amit főztél! Ráadásul megtetszett a fekete! Mindent teljesítek amit mondtál, de nem változom vissza hülye libává! Az már a múlt! Ilyen vagyok. Fogadj el így.
- Érted bármit! - mondta, majd megölelt. - Szeretlek!
- Én is... barátilag! - mondtam, majd "köhintettem" egyet.
- Én nem! - húzta félmosolyra a száját.
- Tudom... - mosolyodtam el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése