Már egy ideje vártam Melodyt amikor beállított Dake, Diamonddal. Nyalták-falták egymást, részegen. 13 évesen nem így kéne viselkedni. De mindegy. Nem az én életem, nem szólok bele!
Megérkezett Melody és beléptünk a terembe. Köztudott, hogy kiskorúak nem ihatnak alkoholt, ezért azt nem is ajánlott fel nekünk az igazgatónő. Érdekes, mégis volt egy pár vodkás üveg a kajás asztalon... Gondolom becsempészték!
- Ezek nem normálisak! - súgta oda nekem Melody.
- Szerintem se!
Melody is ugyanolyan szüzike lány volt, mint én. Persze, akkor még jobban az voltam. Olyan voltam, mint a nagymamáink ennyi évesen. Nem csókolóztam, nem jártam senkivel, nem ittam és nem vittem fiút az ágyamba. Nem is tehettem volna, mert a szüleim szigorúan neveltek. Mondjuk nem is akartam ezeket megcsinálni. Ki akartam élvezni a gyerekkoromat és boldognak lenni ameddig csak lehet!
Elkezdtünk egy kicsit táncolgatni és amikor odajött pár fiú mindig lekoptattuk őket. Nem akartunk fiút még ennyi évesen. Ezért is csúfoltak minket mindig prüd libáknak. Azért, mert nem voltunk olyanok, mint ők. Ők kinevettek minket, mert különcök voltunk, mi pedig kinevettük őket, mert mind ugyanolyanok voltak.
Már nagyban folytak a wcben és máshol is a "dolgok" ezért mi inkább kicsit kimentünk levegőzni.
- Hogy csinálhatják ezt? - kérdezte Melody.
- Egyszerűen hülyék. Ne is foglalkozz velük! Őket csak a pia érdekli és hogy kivel fekszenek le!
- Igazad van. Legalább mi nem vagyunk ilyenek...
- Mert mi normálisak vagyunk! - vágtam rá, majd visszaindultam a tornaterembe.
Már 21 órakor senki sem volt józan csak mi ketten. Mindenki esett-bukott. Néhányan be is hánytak és kezdett büdös lenni. Nem mintha eddig nem bűzlött volna a terem a vodkától...
Akik még "egészségesen részegek" voltak elhatározták, hogy éjszakai sétára mennek, ezért mi is velük tartottunk.
Az egyik elővett egy füves cigit és annak a füstjét fújta bele mindenki arcába. A másik pedig elől ugrált egy Whiskey-s üveggel. Legszívesebben ott hagytuk volna őket, de ketten tehetetlenek lennénk ha megtámadnak vagy valami, ezért inkább velük maradtunk.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy kocsi követ minket és mindenkit felmér testileg a tekintetével. Melodyn megakadt a szeme.
- Melody... - súgtam oda neki.
- Igen?
- Egy fekete kocsiból eléggé méregetnek téged. Szerintem állj te a kerítés felől!
- Ameddig méreget addig nincs baj, nyugi! - hagyta rám.
A részeg hülyék be akartak menni egy szórakozóhelyre, de nem engedték be őket, ezért elkezdtek lökdösődni. Melodyt teljesen elvesztettem.
Kerestem, hogy hol lehet, majd megláttam, hogy épp egy kocsiba rángatják befelé. Elkezdtem rohanni feléjük, de addigra elindultak. Nem tehettem semmit. Ki tudja mit csináltak vele?! Lehet, hogy soha többé nem is látták... Ugyanis ezt már nem tudhattam meg.
Igen, akkor este történt. Talán a sors akarta így. De még ne szaladjunk előre!
Utánam kiabált a részeg bagázs, hogy siessek vissza, ezért mivel nem vagyok olyan gyors, mint egy kocsi, visszamentem. Sírtam is emiatt. Úgy éreztem, hogy cserben hagytam az egyetlen barátomat. Szörnyű érzés volt. Furdalt a bűntudat.
Még egy kicsit sétáltunk, mire Satsuki, az akkori osztálytársam észrevette, hogy sírok és odajött hozzám. Már nem is volt részeg.
- Mi a baj?
- Melodyt... Elvitte... Egy autó...
- És akkor?
- Mi és akkor? - kiabáltam az utca közepén. - Ki tudja mit fognak vele csinálni?!
Kicsit sem nézhettek hülyének, hogy hajnali kettőkor az utcán ordibálok...
Itt abbahagytuk a beszélgetést és csak mentünk tovább.
Nem sokkal később eleredt az eső és mindenki szétszéledt, amerre csak tudott. Csak mi nem. Satsuki és én.
- Alszol nálam...? Nem akarom, hogy megázz és tüdőgyulladást kapj!
- Köszi, de nem akarok a családod nyakán lenni... - válaszoltam udvariasan.
- Ők most nincsenek itthon! A nagytesómmal lakom! Nyugodtan jöhetsz!
- Ha nem leszek a nyakatokon...
- Ó, gyere már! - mondta, majd megfogta a kezem és elkezdett húzni.
Odaértünk. Eléggé nagy házuk volt. Elvileg régen városi szálló volt csak átalakították. Mázlisták!
Levettem a kabátom, majd kivettem a telefonom, hogy felhívjam anyuékat.
- Halló? - szólt bele anyu a telefonba.
- Szia anyu, én vagyok Clara! Figyelj, Satsukinál alszok, mert eléggé esik!
- És erről minket nem akartál megkérdezni?
- Bocs, hirtelen jött és...
- Semmi és! Jössz haza és kész! - mondta, majd lerakta.
Hát igen. Anyuék ilyenek voltak. Igazából nem is érdekeltem őket. Nekik mindegy volt, hogy tüdőgyulladásom lesz e vagy sem csak otthon tudjanak a "börtönben" ahol ők az "őrök"...
Elköszöntem Satsukitól, majd dideregve léptem ki az utcára.
Már a mi utcánkban jártam. Tiszta vizesen. Ha kicsavartak volna akkor biztos megtelt volna egy medence.
Megpillantottam egy sárgás szempárt a bokorban. Eléggé magasan volt.
Egyszer csak elindult felém a szempár, ami kiderült, hogy egy óriási kutya volt. Elfutottam az ellenkező irányba és a temetőben kötöttem ki.
Futottam a sírok között. A sírkert legvégén volt egy nagy fa. Oda siettem.
Felmásztam rá a kutya elől. Láttam, hogy épp most ásnak ki egy sírt.
Eléggé nagyok voltak a villámok. A kutya csak engem ugatott, bár ma már úgy gondolom, hogy a kutyát csak én képzeltem be magamnak, hogy ide jussak és ne a kiásott sírba. Tudniillik, hogy este egy szülő sem engedte a gyerekét a temetőbe, mert régebben két lány is bejött ide és akkor is dolgozott a sírásó... ők voltak a holttest jelöltek. Én is eléggé megijedtem amikor tudatosult bennem, hogy lehet a fán kell éjszakáznom.
A villámok egyre nagyobbak lettek. A közelben lévő házakba és fákba csaptak bele. De ez még csak az ízelítő volt...
Egyre közelebb és közelebbi csapásokat láttam. Az egyik épp a sírásót találta el. Már tőle sem kell félni...
Én csak a fa törzsét ölelgetve dideregtem az esőben a halálra várva.
Aztán megtörtént aminek kellett. Belecsapott a fába a villám. Egyszer csak egy nagy sárga fényt láttam, majd a fa kidőlt és leestem róla.
Utána itt találtam magam a közeli tó mellett. Már nem is voltam vizes.
Nappal volt. A madarak csicseregtek és a diákok hátizsákkal a hátukon az iskolába siettek. Először azt hittem, hogy csak álmodom, de utána tudatosult bennem, hogy ez a valóság csak máshogy. Egy másik szemszögből vagy talán egy másik világban.
Egy napig kóboroltam azon az estén gondolkodva. Még nem tudtam felfogni, hogy mi történt.
Eljött az este. Ismét esni kezdett, de most nem villámlott. Érdekes.
Sétáltam az elhagyott utcákon tiszta vizesen. Mintha tudtam volna, hogy hova kell mennem.
Egy parkban találkoztam Grace-el. Ő már érezte a kilétemet és azt is tudta, hogy felé megyek. Ő várt rám.
Bemutatkoztunk egymásnak, majd felajánlotta, hogy ő majd a gondjaiba vesz. Hazafelé elmeséltem neki, hogy mi történt, ő pedig elmesélte, hogy úgymond ő egy boszorkány, aki talán vissza tud küldeni egy pár év múlva oda, ahonnan jöttem. Azt mondta, anyám helyett anyám lesz. Így is történt.
Be iratott iskolába, gondomat viselte, etetett és eltartott. Mintha tényleg egy család lennénk. Persze, 13 évesen még fel sem fogtam, hogy mi történt velem. Csak egy-másfél évvel később esett le, hogy mi történt. Amikor már elég sok ideje ott voltam. Leesett, hogy nem láthatom a világomban élőket évekig vagy talán már sohasem. Akkor egy ideig minden este sírtam. Grace mindig mellettem állt és ha kellett még a suliból is kikért néhány napra, hogy megpróbáljon vigasztalni.
15 éves koromra már elfogadtam ami velem történt. Megszoktam a légkört. Végülis ez olyan, mintha elköltöztem volna a világ másik felére és új emberekkel kéne megismerkednem. Utána már semmi sem volt nehéz. Grace örült is neki, hogy már boldog vagyok.
Utoljára vissza akartam menni ahhoz a tóhoz ahol ébredtem, ezért sok győzködés után Grace el is engedett.
Körbe jártam a tavat és bele is nézegettem. Furcsán csillogott a víz benne. Belenéztem és hirtelen Melodyt láttam magam mögött. Boldog volt. Amikor viszont megfordultam már nem volt ott. Csak a víz játéka volt. Bárcsak igaz lett volna...
Az az egy biztos, hogy soha sem fogom elfelejteni azt az estét amikor elvesztettem a legjobb barátomat és az álom világba kerültem... SOHA...!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése