11 óra 37 perc. Grace-szel megint nem találkoztam, Alicia-t pedig egy hete láttam utoljára.
Amikor kinéztem az ablakon, a fáinkon hollók ültek. Szépen sorban. Fekete tolluk csillogott a fényben és süttették magukat a nappal. Bizony, ők is fáznak. Ilyen a december.
Holnaptól január. Itt a félév. A jegyeim sokat javultak év elejéhez képest ebből következik, hogy mostmár nem fognak kicsapni. Hmm... Azért az évfolyam legrosszabb tanulójától, ez nagy teljesítmény!
Az életem nem tökéletes. Senkié sem az, de nekem mégjobban nem. Mindig kis hibákba ütközöm, mint például, hogy másik gimibe küldtek még anno két-három hónapja és ha az összes könnyet amit kisírtam megtartottam volna például egy kis üvegben, már egy egész tengert fel lehetne vele engedni. Ez vagyok én.
Az életem egy nagy szenvedés, de épp ezért érdekes. Mindig van benne valami változás. Például Amber. Egy héttel ezelőtt még a legnagyobb ellenségem volt, most pedig már nálunk alszik és mindig mellettem áll.
Amikor jóval kisebb voltam mindig meg akartam halni. Az járt a fejemben, hogy hogy és mint tudnék eltünni az élők soraiból. Sokszor próbáltam meg, de vagy mindig rajta kaptak vagy nem sikerült. És ez nem azért volt, mert "elhagyott a szerelmem" és világvége van. Én akkor még szerelmes sem voltam úgy igaziból, annyira gyerek voltam még. A családi háttér miatt tettem, amiket tettem.
Mindig is jelentéktelennek éreztem magam. Még most is.
Sosem voltam megelégedve magammal. Még most sem.
Sohasem tudtam magam elfogadni és sohasem tudtak engem elfogadni. Nem voltak barátaim. Mindig egyedül voltam. A szülinapomat sohasem ünnepeltük.
A húgom, Lora mindent megkapott, amit csak akart... én nem. Ő körülbelül most fog elballagni az iskolából. Nem tudom, hogy mennyire ismerhet engem abból a pár évből amit együtt töltöttünk. Nem tudom, hogy most mit csinálhat. Nem tudom, hogy egyáltalán bejár e hozzám valaki a kórházba... Semmit sem tudok és még egy ideig nem is akarok...
Viszont... nem bántam meg azt, hogy végülis élek. Sok jó dolog történt velem és ha akkor, amikor még igazából éltem, meghaltam volna, akkor ezeket nem élem meg. Szeretem így ezt az éltetet, mivel sok barátom van és megtaláltam az első szerelmem
- Jó reggelt! - jött le Amber is a konyhába, mert ez idő alatt lesétáltam ide.
- Jó reggelt és Boldog AÉUN! - tártam szét a karjaimat.
- Mit boldog? - kérdezte értelmetlenül.
- AZ ÉV UTOLSÓ NAPJÁT! - kiabáltam, majd megöleltem.
- És miért örülsz ennyire? - nevetett fel.
- Hogy miért? - kerekedett el a szemem. - Mert holnaptól érvényesülni fognak az újévi fogadalmaim! És érted, újév meg minden... Egy szóval tök jó lesz!
- Akkor megyünk bulizni? - tárta szét a karját boldogan.
- HÁT PERSZE HOGY! - kiabáltam, majd megöleltem ismét.
- Sosem értettelek titeket... - jött ki a kamrából Grace.
- Ááááááááááááá! - sikítottunk egyszerre.
- Azt hittem nem vagy itthon! - néztem rá nagy szemekkel. - És amúgy csak egy hete ismered Ambert...
- Jó, de hát na! - rágta a szája szélét. - Akkor ma is bulizni készültök menni?
- Újévkor mindenhol buli van szóval igen, szeretnénk elmenni! - bólintgattam a fejem.
- Jó... De utolsó volt, hogy egy hétig buliztok!
- Rendben, rendben! - mondtam, majd leültünk az asztalhoz.
Egy csomót hülyéskedtünk Grace-szel "reggelizés" közben. Elmeséltük az összes élményünket erről az egy hétről. De csak az élményeket. Azt nem, hogy mik történtek egyszer Castiellel, egyszer Natanielékkel egyszer pedig Kentinnel. Örök titok lesz!
Jól éreztük magunkat és szinte ráhangolódtunk a ma estére. Megterveztük, hogy mit fogunk csinálni, amibe persze Grace is beleszólt, mert nem engedhet minket, számunkra veszélyes, helyekre.
Egyszer csak megnyílott az ajtó. A hideg szél, mint a függöny, úgy hullámzott befelé. Kentint hozta a fuvallat. Olyan volt, mint akit a kutya szájából szedtek ki és még csak szépen fogalmaztam...
- Clara! Menj segíts neki! - utasított Grace.
- Miért pont én? Tehetek róla, hogy olyan, mint egy hajléktalan? Nem leszek a csicskája!
- Ennyit megtehetsz!
- Figyelj! Én fogadtam be és ő is megtehetett volna nekem sok dolgot mégse tette! Jöjjön be magától és menjen fel a lépcsőn magától! Na! - álltam fel az asztaltól, majd felmentem a lépcső tetejéig, Amber pedig jött utánam.
Grace egy megvető pillantást vetett rám, majd lehunyta a szemeit.
- Ne haragudj... - mondtam lehajtott fejjel.
- Legalább segítesz? - kérdezte nyugodt hangsúllyal.
- Inkább megcsinálom én... - mormogtam halkan, majd az ajtó felé vettük az irányt Amberrel.
Amber az egyik oldalról, én a másik oldalról fogtam és szépen lassan felvittük a szobájába. Vittünk neki ennivalót is, hogy józanodjon ki tőle és levettük a cipőjét, hogy ne sározzon össze mindent. Ambert Grace kihívta magához, mindenki tudja, hogy miért, és én maradtam benn vele egyedül. Minden ruhája szét volt dobálva, ezért elkezdtem összepakolni.
Siralmasan nézett ki. A haja össze-vissza állt a ruhája pedig, mintha egy hajléktalanról szedte volna le. Így még sohasem láttam. Ez az éjszaka sok volt neki... Sőt, még nekem is. Főleg a látvány...
- Clara... - szólított meg halkan. - Segíts kijózanodni! Este bulizni akarok menni megint!
- Egyél! Sokat! De ne szólj hozzám... - fordítottam el a fejem és tovább pakoltam a ruháit.
- Mi a baj? - ült fel.
- Hagyjuk, jó? Csak józanodj ki! Több dolog ne érdekeljen! - mondtam, nyugodtan.
- De engem ez érdekel! Mindig van velem valami bajod! Most például mi?
- A tegnap este! Tessék, elmondtam! - kiabáltam rá. - Bocs, nem akartam rádkiabálni csak...
- Megértelek, de nem tudom, hogy mi történt... Elmondod?
Ekkor kiesett a kezemből az összes ruha. Nem emlékszik? Ismétlem: NEM EMLÉKSZIK? Akkor minek mondjam el? Miért törjek mégjobban széjjel? Nem, ennek nem lesz jó vége. Tudom jól, de nem tudok ellene tenni semmit.
- Figyelj... Nem akarok mégjobban összetörni! Nem akarom kimondani, hogy mi történt... Ugyanis összetörtem, csak te ezt nem látod. Azt akarom, hogy ne lásd! - mondtam halkan, könnyes szemekkel.
- Clara... Én... - kezdte halkan.
- Mindegy. Csak józanodj ki és menj este bulizni! - válaszoltam nyugodt hangsúllyal.
- Te nem jössz?
- Minek?! - vontam meg a vállamat.
Inkább nem mondott semmit. Elhallgatott, mert tudta, hogy minden szava árt nekem. Igen, mindegyik.
Persze, hogy el akarok menni este bulizni, de semmi kedvem hozzá. Nincs kedvem boldognak tűnni. Most nincs.
Miután összepakoltam az összes ruháját elindultam kifelé.
- Clara...
- Hmmm? - fordultam vissza.
- Köszönöm - mondta mosolyogva, én pedig csak kimentem.
14 óra 52 perc. Amber és Grace még mindig a konyhában beszélgetnek. Lementem hozzájuk.
Amikor odaértem mindketten elhallgattak. Csendben leültem és elkezdtem a fogpiszkálóval játszani. A tekintetüket szinte éreztem magamon. Éreztem, ahogy végigmérnek és látják, hogy valami nincs a helyén. Hát... igazuk van. A helyzetemről még Taylor Swift is írhatna egy zenét annyira le vagyok süllyedve!
Amikor már szinte égetett a tekintetük megtörtem a csendet.
- Mit kell ennyire nézni? - vontam fel a szemöldököm.
- Látszik rajtad, hogy valami baj van! Csak nem mondod el! Még Amber se! - csapott az asztalra Grace.
- Kösz, Amber - mosolyodtam el.
- Nem mész el ma addig bulizni, ameddig nem mondod el, hogy mi a baj! - folytatta Grace.
- Nem is akartam bulizni menni, de akkor jó. Megegyeztünk! - mondtam, majd felmentem az emeletre.
Nem sokkal később Amber is utánam jött. Belekezdtem ismét a Lovely Complex-be. Végülis nem láttam még egymilliószor... áhh dehogyis!
19 óra 21 perc. Megnéztem a Lovely Complex-et, kicsi belepörgetésekkel. Körülbelül ilyenkor kezdtünk el berúgni a bandával. Aha, ja. Most nem fogok. 1. Grace el sem enged. 2. Minek menjek én bulizni?
Néhány perccel ezután a gondolatmenet után, betoppant a szobámba a józan Kentin.
- Mit akarsz? - kérdeztem a laptopomat bújva.
- Azt, hogy öltözz fel, mert ma buli van! - ült le mellém.
- Minek menjek bulizni? Hogy megint az legyen, mint tegnap? Kösz, inkább kihagyom.
- Ma nem rúgunk be csak bulizunk! Jó, ez most tök hülyeség, de anélkül is jól érezzük magunkat, nem?
- Szerintem igen - nézett rám Amber.
- Ez tényleg tök hülyeség! - gondolkodtam el. - De miért hívsz el te, engem? A szöszi nem ért rá vagy mi van?
- Milyen szöszi? - kerekedett el a szeme.
- Akit tegnap lesmároltál! - vágta rá Amber.
- Ohh... Szóval féltékeny vagy? - nézett rám Kentin.
- És ha igen? Mit számít az? - mormogtam halkan.
- Én most akkor kimegyek... - mondta Amber és már bent sem volt.
Eluralkodott rajtunk a csend. Én laptopoztam tovább, ő pedig engem nézett. Egyikünk sem szólalt meg. Úgy nézett, mintha szeretne, ami lehetetlen ennyi idő után...
Szinte perzselt a tekintete. Végigmért, nézegetett. Gondolkodott. Rajta, rajtam és rajtunk. Lecsaptam a laptop tetejét és szemben ültem vele. Néztük egymást. Nem csináltunk semmit. Kicsit könnyes maradt még a szemem az előző miatt és leginkább azt nézte. Remegtem. Féltem attól, hogy most mi fog történni. Ezt ő is észrevette és elmosolyodott. A tekintete a két szemem közt cikázott. A hajamat a fülem mögé tette, engem pedig kirázott a hideg. Ebből látta, hogy tényleg félek és talán lassan még el is sírom magam, mert hajlamos vagyok rá. A jobb kezével a nyakamhoz nyúlt, a ballal a derekamhoz és szépen lassan megcsókolt, amibe bele is remegtem.
Sosem gondoltam, hogy ez meg fog történni. Egy ideje elterveztem, hogy nem a reményre fogok támaszkodni, talán ezért.
Kicsit összezavarodtam, de aztán kitisztult a kép. Megpróbált féltékennyé tenni. Nem tudtam róla, hogy ő is ezt szeretné és ő sem tudta, hogy én is. Neki is most esett le. De mostmár biztonságban érzem magam. Boldog vagyok! Na, ilyet sem lehetett tőlem hallani jó pár hónapja...
Amikor elengedett nem szólt semmit. Én csak mosolyogtam és amikor újra meg akartam csókolni, elhúzta a fejét. Na, ez tényleg összetört belülről.
- Ezt csak azért adtam, mert nem akartam, hogy félj... - sütötte le a szemeit, majd kiment.
Ott hagyott egyedül. A sírás szélén. El sem hiszem, hogy ezt meg tette velem... Nem ilyennek ismertem meg! Egyáltalán nem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése