20. rész - Üdv újra, drága remény!

Egyedül ültem az ablakban a gondjaimmal. Most csak ők vannak velem. A hó csendesen esett. Minden fehér volt. Amber sem jött még vissza.
A hollók a fán veszekedtek, a gimisek bulizni igyekeztek. A lányok majd' megfagytak a miniruhájukban, a fiúk pedig a pólójukban. Talán jobb is, hogy nem mentem sehova, különben én is ott fagyoskodnék.
Jópáran megláttak az ablakban és mutogatva nevettek rajtam, mert én nem voltam köztük. Ez a mai világ: Mindenért elítélnek. Ez van. Mindenkinek meg kell felelned és mindenkinek azt kell mutatnod, ami számukra a legjobb. Ebbe fáradtam már bele...
Egyszer majd eljutsz arra a pontra, amikor már senkit sem hibáztatsz. Amikor elfogadod a döntéseket, a lépéseket, a búcsúkat, a csalódásokat. Amikor rá kell jönnöd, hogy egyszerűen túl kell lépned azon, ami fáj.
Nálam most jött el ez a pont. Most már semmi sem érdekel. Túl kell lépnem ezen az egészen. Élnem kell!
Nem akarok tíz macskával megöregedni... Főleg, hogy utálom őket. El fogok menni bulizni! Eldöntöttem!
Felhívtam Ambert, de azt mondta, hogy nem engedik el. Egyedül kell mennem.
Miután elkészültem lementem a konyhába, ahol Grace épp újságot olvasott.
- Grace... - kezdtem. - Elmehetek szórakozni? Hisz ez az év utolsó napja...
- Menj csak! - mosolygott úgy, mintha tudna valami olyat, amit én nem.
- Köszönöm! - öleltem meg és már az utcán is voltam.
Amikor kiértem kirázott a hideg, annyira hűvös volt. Az utcák megteltek, mindenki házibuliba, szórakozóhelyre próbált eljutni. Sürgött-forgott az egész város. Mindenki volt valakivel vagy valakikkel, csak én voltam olyan szerencsétlen, hogy nem volt velem senki.
A fiatalok már nem voltak maguknál. Lehettek úgy 14 évesek. De hogy ilyenkor hol van az anyjuk?... Nem értem őket. Én 16 évesen rúgtam be először. Castiel buliján... Khmm. Inkább terelem magamban a témát...
21 óra 54 perc. A tömeg oszolni kezdett, mert mindenki talált magának elfoglaltságot. Én csak az utcán sétálgattam. Volt, akit felhívtak, hogy "hé, nincs itthon anyám csináljunk bulit" és volt, aki a nagytérre sietett. Én a második csoportba tartoztam.
Sosem ünnepeltünk újévet Grace-szel. Jó, kivártuk az éjfélt, örültünk, hogy vége az évnek, aztán alvás. Ennyi volt. Ez az első újévem, amit élvezhetnék valakikkel, jól berúgva, a szerelmemmel, a nagy dombról a csillagokat nézve... Ez mind álom.
22 óra 46 perc. A téren mindenki nyomorgott és egy-egy lampiont szorongatott a kezében, amibe bele írta az új évi fogadalmait és éjfélkor elengedi a magasba. Én is szereztem egy ilyen lampiont és mindent bele írtam ami fontos volt számomra. A fogadalmak:
"Soha többet nem iszok egy hétig."
"Nem hagyom Kentint egyedül, ha részeg."
"Kentin próbálkozásait mostantól lekaksilom."
"Ambert megbecsülöm és megpróbálok a legjobb barátja lenni."
"Castiellel megpróbálok kijönni."
"Aname-val csak sima barátok leszünk."
"Nataniel hülyeségeit figyelmen kívül hagyom. Nem ordítok rá."
"Próbálok jó jegyeket szerezni."
"Bomba nőt csinálok magamból a nyárra."
"Grace-t megbecsülöm, szintén."
"Csak boldogság. Legalábbis megpróbálkozok vele."
Ezeket leírtam egy cetlire és beleraktam a lampionba.
Kicsit sétálgattam, hátha találok valami ismerőst, de vagy senki olyan nincs kint, vagy kerülnek, vagy itt vannak valahol a tömegben.
23 óra 38 perc. Már csak 22 perc van a jövő évig. Semmi esélye, hogy ennyi idő alatt találok valakit, aki ismer és bír is.
Kerestem valami olyan helyet, ami nekem megfelelő és oda beálltam.
23 óra 56 perc. Megszólalt a love me like you do remixe és hirtelen elsírtam magam. Tegnap este is ez szólt. Ez az a zene, ami mindig meg fog siratni, ha nem jövünk össze. Pedig a kedvenc számom volt...
23 óra 59 perc. A tömeg zajong és mindenki meggyújtotta már a lampionját. Még én is, pedig alig láttam valamit a könnyeimtől.
- Clara! - hallatszott egy ismerős hang a hátam mögül.
Hátra fordultam. Kentin volt az. Rohant felém könnyes szemekkel. Még éppen nem sírt, de nem sok kellett hozzá. Oda is ért hozzám.
- Clara... Én... Hazudtam, mert féltem, hogy te ezt nem szeretnéd, mert a barátságunk meg satöbbi... Én szeretlek téged! - mondta, majd megcsókolt.
Az óra éppen akkor ütött 00:00-t. A tömeg ujjongott és felengedte a fogadalmait. Nagy nehezen nekem is sikerült, de nem arra figyeltem.
Mindenki tapsolt és örült az újévnek. Ők annak. Én pedig annak, hogy ilyen jól időzítő, tökéletes érzelmekkel rendelkező ember mostantól az enyém. Soha többé nem engedem el! 
Örültem, hogy azzal léphetek át az újévbe, akit szeretek és viszont szeret. Akivel annyi mindenen mentünk keresztül. Aki képes volt annyira féltékeny lenni, hogy még meg is utált. Aki sosem adta fel és aki mindig ott volt, amikor szükség volt rá. Ő mostantól csak az enyém! Ennél jobb már csak az lenne, ha ez a perc örökké tartana! Akkor aztán minden tökéletes lenne...
Amikor elengedtük egymást nem szóltunk semmit, csak megfogtuk egymás kezét. Tudtuk, hogy mi következik ezután. Nem kérdezgettük egymást bénán, hogy akkor most mi van. Éreztük.
Filmbe illő volt, ahogy utánam jött, de a vallomás azzal volt tökéletes, hogy nem volt az. Örökké emlékezni fogok erre az újévre. Még ha szakítunk majd egyszer, akkor is!
Együtt néztük végig, ahogy a lampionok felszállnak az égbe. Az ég világosabb lett a sok fénytől, de így volt szép az egész.
- Tudod hányszor mondtam már le rólad? - mondtam, az eget nézve.
- Nem - mondta, mosolyogva. - De akkor, hogy hogy mégis szeretsz, még mindig?
- Mindig tettél valami olyat, ami miatt nem volt szívem elengedni. És tudod mit?! Szerintem a sors akarta így!
- Ha ezt a sors akarta, akkor örök hálám neki! - nevetett fel.
- Szeretlek! - néztem a szemeibe.
- Én is téged! - mondta, majd ismét megcsókolt.
- Úgy érzem, hogy nem lesz több depi és szomorúság... - haraptam az ajkamba.
- Remélem is! - mosolyodott el. - És Grace is boldog lesz mostmár... Ő mindig is azt akarta, hogy mi együtt legyünk. Castiel bulija óta csak ezt hallom tőle...
- Hát igen. Ő mindig tudja, hogy mi a jó! - nevettem fel, majd megöleltem.
- Fázol? - kérdezte.
- Ha most azt mondom, hogy igen akkor odaadod a pulcsid? Azért ennyire ne legyél romantikus, jó? Nem bántásból csak na - nevettem fel ismét.
- Akkor egyedül mész haza! - emelte fel a kezeit.
- Dehogy megyek! - ugrottam rá és szerencsére meg is tartott.
- Jó, jössz velem csak szállj le!
- Köteles vagy így hazavinni! Csak ma! Köszönöm, csicskusz - mondtam, majd csettintettem egyet.
- Jólvan! De csak is ma és csak is hazáig! - mondta, majd megfogott rendesen.
- Azért ne nagyon kalandozzon el a kezed! - csúsztattam lejjebb a kezeit, majd el is indultunk haza.
Egész úton hülyültünk és cukiskodtunk, amit amúgy nem bírok, de mivel ő igen, ezért megpróbálok együtt működni.
00 óra 37 perc. Amikor hazaértünk még mindenki fent volt. Alicia a konyhában futkározott, Grace pedig újságot olvasott. Kentin az ajtó előtt lerakott, kicsit megrázta a kezeit, majd ismét felvett és berontott velem a házba.
Mindannyian nevetésben törtünk ki, majd felvitt teljesen a szobámba. Adott egy puszit és már kifelé indult.
- Jó volt ez az este! - ültem fel.
- Próbáltam azzá tenni! - mosolyodott el. - Sikerült?
- Nagyon is! - haraptam az ajkamba.
- Jó éjszakát! - mondta, majd adott egy homlokpuszit és kiment.
Boldogan terültem el az ágyamon.
Talán, a remény nem is annyira hülyeség... Végülis a remény hal meg utoljára és amikor azt hittem meg is halt, akkor éledt fel igazán.
A remény mindig mellettünk van. Ha érezzük, ha nem, így van. Ezért nem vagyunk úgy igazán magányosak. Mert akkor is ott van, ha más nem. Ő egy jóbarát. Ő indított el ma este és meglett az eredménye...