22. rész - Búcsú

Berontottam a szobámba és sírva ütni kezdtem a falat. Sok-sok gondolat átfutott az agyamon. Még most kezdek el élni ebben a világban és máris visszaküld... Értem én, hogy ott meghalhatok, de kinek hiányoznék? Senkinek sem. Az az élet szörnyű volt és már ehhez vagyok szokva. A kötetlenséghez.
Ott ha egy perccel később értem haza, egy hónapig nem mehettem sehova. Pokollá tették az életemet. Nem volt senki, aki mellettem állt volna.
És... most ha felébrednénk Kentinnel és azonnal egymásnak rohannánk kicsit fura lenne. Nem tudom, hogy mit fognak hozzá szólni az igazi szüleim. Azt tudom, hogyha nem fogadják el őt, akkor elköltözöm. Ennyi. Végeztem velük és ha kell a húgomat is magammal viszem. Nem hagyom, hogy őt is elrontsák.
Miután kidühöngtem magam, könnyeimet törölgetve sétáltam le a lépcsőn a konyhaasztalig, majd leültem. Kentin és Grace is ott ült, még mindig.
- Jó... - szipogtam. - Mikor?
- Talán már holnap reggel... - sütötte le a szemeit.
- Rendben - bólogatott Kentin.
- Elbúcsúzhatok Aliciától? - törölgettem az arcom, még mindig.
- Persze, menj csak! - mosolyodott el kedvesen Grace.
Szépen lassan feltipegtem a lépcsőn, egyenesen a szobájáig. Az ajtónál megálltam és ismét elsírtam magam.
Alicia, húgom helyett, húgom volt. Lehet, hogy nem az igazi, de nagyon hozzámnőtt. Nehéz lesz megválnom tőle...
Letöröltem a könnyeimet és vettem egy mélylevegőt, majd bekopogtam.
- Gyere! - hallatszódott a hangja.
Épp az ágyán feküdt és olvasott.
Alicia a korabeliekhez képest sokkal másabb. Jó értelemben. Nem hisztizik, nem csavarog minden nap és nem a számítógép előtt éli le a fél életét. Kivéve ha anime-t néz... Akkor ki sem lehet robbantani a szobájából!
Ő inkább a csendes, olvasós típus. Mindig szótfogad és sosem beszél vissza. Talán azért, mert a szüleit a szeme láttára szúrták le...
Leültem mellé az ágyra és megfogtam a kezét.
- Én és Kentin elutazunk... - kezdtem.
- Uuuu! És hova? - csillant fel a szeme.
- Ohm... Mindegy! Nem érdekes!
- És mikor jöttök haza? - lelkesedett fel.
- Figyelj... Ööööö... Örökre ott leszünk! - húztam félmosolyra a számat, hogy ne tűnjek túl szomorúnak.
- Akkor nem láthatlak soha többé? - borult könnybe a szeme.
Hát igen. Ez volt az a kérdés, ami mindent eldöntött. Látni, hogy elvesztette a szüleit és most pedig számára két fontos embert is elveszít... nem a legszebb látvány.
- Nézd! Tudom, hogy ez most nehéz, de muszáj lesz feldolgoznod! Elég erős vagy hozzá és kibírod! Hidd el, tudom! Aludj minden este Mrs.Piggie-vel és úgy emlékezni fogsz rám! Lélekben mindig itt leszek veled! Nagyon szeretlek! - öleltem meg sírva.
- Én is szeretlek, Clara! - szipogott. - De ugye azért kikísérhetlek majd?
- Persze, kincsem! - mosolyodtam el.
Még egy kicsit lelkiztem Aliciával, aztán visszamentem Kentinékhez. A hangulat feszült volt és szinte tapintani lehetett a szomorúságot. Érződött, hogy utoljára ülünk ennél az asztalnál, együtt.
Csendben néztük egymást. Néha kigördült a szemünkből egy-egy könnycsepp, de mást nem csináltunk. Élveztük az ittlét utolsó pillanatait.
Már besötétedett, amikor felment mindenki a szobájába. A virágos fákra sötétség borult és a környék kihalt. Illett a helyzethez.
Gyorsan megfürödtünk és elmentünk lefeküdni. Kentinnel feküdtünk egymás mellett a sötétben. Csak az utcai lámpák fényei sütöttek be az ablakon. Néha egy-két kutya ugatásba kezdett, majd abbahagyta.
- Nem akarok aludni... - törtem meg a csendet.
- Jó, mert én sem! - fordult felém.
- Talán, ezen az utolsó estén csinálhatnánk mást is...
- Az asszony kívánsága szent... - mondta, majd belenevetett a csókunkba.

Másnap reggel

- Ideje felkelni álomszuszékok! - tört be a szobánkba Grace.

Elég kínos szituáció volt...

Miután kiment gyorsan felkaptam magamra egy piros felsőt, egy fekete nadrágot és a piros Converse cipőmet, majd felkontyoltam a hajamat. Ez idő alatt Kentin is átment a szobájába és felöltözött.

Pont egyszerre léptünk ki a szobáinkból. A földet nézve megfogtam a kezét, majd szomorúan a számba haraptam. Ez az utolsó itteni reggelünk.

Lementünk a konyhába és elfogyasztottuk az utolsó ottani reggelinket.
A terv az, hogy Grace és Alicia kikísér egy erdő végébe, majd ott egy ismerősünk elvisz a kapuhoz, ami átvisz.

- Bocs, a reggeliért... - mondtam, visszafojtott nevetéssel Grace-nek.

Ő csak rám nézett és ettől elnevettünk mindketten magunkat.

Miután végeztünk mindennel, elindultunk.

Amikor elértünk az erdő elejéhez, tudatosult bennem, hogy mi fog következni. Hogy Grace-t, Aliciát, Ambert, Castielt és a többieket soha többé nem láthatom... és ez fáj. Kicsit megkönnyeztem.

Amikor Kentin észrevette kérdőn rám nézett, én pedig csak legyintettem és elmosolyodtam.

Elértünk az erdő végéhez és ott várt minket Deen, az autójával. Aliciától és Grace-től is elbúcsúztam.

- Még látjuk egymást! - bíztattam magam, mosolyogva.

- Hát persze! - mosolygott Grace, majd ő is megtörölgette a szemét.

Az egész út csendesen telt. Deen-nek nem volt semmi érdekes témája, ezért leginkább csak az ablakon néztünk kifelé. Néha elgondolkodtam és törölgettem a szememet, de nem igazán fordult elő ilyesmi, mert Deen semmitmondó szövege elterelte a figyelmemet.

Egyszer csak egy tisztásra értünk, ahol megállt. A terep közepén egy fehér lyuk volt. Mindhárman kiszálltunk és afelé indultunk.

Deen intett egyet és máris a kocsi felé indult. Mi, Kentinnel megfogtuk egymás kezét és beleugrottunk.

Valóság

Hirtelen ott ébredtem ahol pár napja, pár másodpercig jártam. Kentin mellettem felült, ezért én is. Nem sokkal később egy orvos jött be a szobánkba. Mindkettőnket megvizsgált, majd kiment a kórteremből.

A doki a szüleimmel és a húgommal jött vissza. Persze, én nem igazán örültem ennek. Kentinhez viszont nem jött senki. Neki nincsenek szülei.

A "látogatók" kimentek a folyosóra mi pedig felöltöztünk.

Miután ez megtörtént kimentünk hozzájuk és el is indultunk haza. Khmm... vagyis ők el akartak indulni haza.

- Na! Gyere már! - rángatott apa. - Attól még, hogy 16 éves lettél, ugyanúgy ránk hallgatsz!

- Hé! Engedje már el! - szedte le rólam Kentin.

- Ki vagy te, hogy beleavatkozz a lányom és az én dolgomba? - förmedt rá.

- A barátja! - ölelt magához.

- Te? A lányom barátja? Felejtsd el inkább! Na gyere! - húzott magával.

Ezt mind anyám és a húgom is végignézte. Nem tettek ez ellen semmit. Mondjuk ez mindig így volt...

- ELÉG LEGYEN! - kiabáltam rá. - ENGEDJ EL!

Amiért így kiálltam magamért elengedte a kezeimet és odarohantam Kentinhez.

- Ti nyugodtan menjetek haza! Én Kentinhez megyek! Végeztem veletek! - mondtam, majd köptem egyet.

Kentin felkapott és elkezdett velem szaladni, hogy ne lássák merre megyünk. Tudja, hogy csiga lassú vagyok.
Hirtelen ismét megjelent előttünk egy fehér kapu.
- Menj bele! - mondtam.

Így is tett.

Az álombeli giminél kötöttünk ki. Annyira megörültünk neki, hogy Kentin hazáig elfutott velem.

Amikor beléptünk Grace és Alicia sírtak az örömtől. Elmeséltük nekik, hogy mi történt és hogy, hogy jutottunk ide vissza...

- És azóta nagyapáddal itt élünk... - fejeztem be a mesélést.

- Ez igazán szép történet volt nagyi! Elmondod mégegyszer?
- Hogyne, kincsem! - mosolyodtam el.

- Anya! Jöttünk a gyerekekért! - hallatszódott a konyhából.

- Úgy látszik mennetek kell! - vezettem ki őket a lányomhoz.

- Menjetek előre! Nemsokára én is csatlakozom hozzátok! - mondta, a gyerekeknek.

A kicsik kiszaladtak a házból az apjukhoz.

- Köszönöm, hogy itt hagyhattam őket! - ölelt meg.

- Ide bármikor hozhatod a kicsiket! - engedtem el mosolyogva.

- Szeretlek, anya! - puszilt arcon.

- Én is téged, egyetlenem!...

És itt a történet vége!^^ Remélem ez is annyira tetszett nektek, mint a Yuko élete a Sweet Amorisban! Hamarosan kint lesz a The last year első része, ami a Miharus csoportból követő olvasóknak kicsit rossz hír! Mivel ez nem Csábításból Jeles blog lesz, ezért nem fogom ott hirdetni. Remélem megértitek!

Találkozunk a The last year blogon!^^

Cassandra